ALUDNOD KELLENE

Aludnod kellene
Látó, 2014/3.
A padból hiányzott az egyik keresztléc, a fémvázból kiálltak a tartócsavarok. Félt, hogy egyszer a hátába fúródik a rozsdás csavarfej. Meg sem mozdult, úgy ült az intézet falának támasztott padon. A csillagokat bámulta, amikor neszezést hallott a kiserdő felől. Egyre közeledő lépéseket. Aztán a lány előbukkant a sötétből, fehér ruhában, csillogó fekete hajjal. Szandra volt az. A lány csak akkor vette észre, amikor már majdnem odaért hozzá. Megállt, de nem ijedt meg. Úgy jársz itt, mint egy szellem. Aludnod kellene. Szebeni Miska suttogott. Nem először látta éjszakánként az intézet udvarán a lányt. Egymás mellett ültek. Szebeni Miska Szandra combját nézte. A lány hamvas, puha bőrét, vékony csuklóját, a horzsolásokat a térdén. Szandra felhúzta a lábát a padra, a kezeit a lábszára előtt összekulcsolva guggolt. A lábujjairól lekopott a piros körömlakk, a körmei alatt megfeketedett a piszok. Előre, hátra, dülöngélt, némán, lassan. És közben úgy mosolygott, mint aki előtt senkinek sem lehetnek titkai. A teste törékeny volt, de a sze­méből erő sugárzott. (V. fejezet, részlet)

Aludnod kellene
Kalligram, 2014/3.
A nap felkelt, majd lement. Felhevítette a hangárok bordázott oldalfalait, az alumínium úgy hullámzott a melegben, mint egy tangóharmonika. Ha rákezdett a szél, a sorompó nyikorgott. Autók haladtak el az úton, a kereszteződés utáni kanyarban lassítottak. Az őrbódé előtt néha megjelent valaki. Bakó Feri, Tukora Bandi vagy a féllábú. Hol az egyik, hol a másik. Mozdulatlan képkockák. Bokrok a bekötőút mentén. A víztorony feszítőkábelei. Betonpad a mázsáló épülete mögött. Kérődző szürke marhák a karámban. Szederjes hullafoltok a tetemeken. A fák ágain varjak. Tatár Pista ott volt, amikor Pongrácz Béla kivágatta a jegenyefákat. A bekötőúton rönkszállító kamionok álltak. A munkások a szántóföldre döntötték a jegenyéket, a vastagabb ágakat ott fűrészelték le a fák törzséről. Éjszaka neki kellett vigyáznia a fatönkökre. Szürkületkor bekapcsolta az aggregátort. A gép zúgni kezdett, a fények felgyúltak a bekötőúton. (IV. fejezet, részlet)

Varjak
Jelenkor, 2013/4.
A nővérkéről először azt hitte, hogy birka. Még a bégetését is hallotta, csillagokat látott. Csak később vette észre, hogy a nővérkének nem bundája van, hanem fehér textilköpenye. Harangozó Pali látása lassan tért vissza, de  mindjárt be is hunyta a szemét. Nem akarta nézni a vasszekrényt, a koszos függönyt, a korhadó ablakkeretet. Ez bizony egy kórházi szoba, állapította meg, miután észrevette a gyógyszeres dobozokat az éjjeliszekrényen. Nem tudta elolvasni a feliratokat, az ötödik betűnél elfelejtette az elsőt. A hatodiknál bejött egy birka, két dinnye ringott rajta, Harangozó Pali ettől felvidult. Fel szeretett volna ülni a tiszteletére, de mozdulni sem bírt. Hogy is mozdult volna, amikor a bal karja be volt gipszelve. Szerencse, hogy egy kézzel is tudok cigarettát sodorni, gondolta, de hamar csalódnia kellett. A jobb karja is vállig gipszben. A nővérke közben megigazította rajta a  takarót, elegyengette a gyűrődéseket. Harangozó Pali szerette volna, ha közben egy kicsit mélyebbre hajol. Tündérke, felírhatná a nevét egy filctollal a gipszemre, kezdte, de a nővér csak nevetett. (VII. fejezet, részletek, részlet)