„Egy nőt kérnék, magamnak.” – így szól a narrátor egyik mondata. 2010-et írunk, akármit gondolunk is erről, de mégis Európa szívében, tehát ez a mondat nem túl felkavaró. Ma már, legalábbis a világnak ezen a felén nem igazán meghökkentő a másik iránti vágy efféle erőteljes kimondása, a mohó kívánság megvallható. Persze lehet a mondaton csavarni. Mondja ezt egy kilencvenéves úr, legyen ostoba, ellenszenves és mégis legyen valaki olyan kiszolgáltatott, hogy tálcán kelljen felkínálnia magát. Ám Kiss Tibor Noé regénye nem ezzel a fordulattal él. Akkor fordítsunk még egyet a szituáción: mondja ezt egy nő. Mindegy, milyen a nő, már a neme is fordulatot hoz a szövegben, nem várt állításként hathat még ma is (egyébként nem biztos, hogy túl sokáig, az olvasó már eléggé begyakorolta ezt a csavart).  De Kiss Tibor Noé fordulata még csak nem is ez. Nála az idézett mondat előpárja: „Nőként szeretnék tovább élni.”

Egy különös identitású lényről van ugyanis a regényben szó. Egy férfiról, aki valójában nő. Ráadásul a könyvet valamiképp coming outként kell olvasnunk, vallomásként, nem fikciós műként. És itt lesz furcsa a viszonyunk a regénnyel. Ugyanis vannak feltárások, amelyekből elég egy szó, egy finom jelzés, sőt, az apró utalások olykor erősebben is tudnak hatni, mintha naturális leírást olvasnánk, ugyanis az irodalom számára az adott téma ismerős. Egy mosoly, egy visszafogott simogatás felidézhet egy őrült. szenvedélyes szerelmi kapcsolatot, egy agresszív mondat utalhat a megalázottság egész ördögi terepére. És Kiss Tibor Noé él is azzal, hogy igen szelíd jelzésekkel beavat egy brutálisan működő, agresszív családi létbe, egy kopott környezetbe. És a szerző meglátásom szerint a szövegnek ezeket a részeit nagyon együtt érzően, megrázóan, felkavaróan ábrázolja, a finoman koppanó szavak felkeltik az olvasói részvétet.

A transzneműségről viszont keveset tudunk ahhoz, hogy felkavarjon, amint egy kisfiú női holmikkal babrál. Miért ne próbálná fel? Miért ne érdekelhetné? Miért ne öltözne át? Miért ne játszhatna férfiként nőt? Ezek a miértek nyilván fontosak, de a regény nem ad válaszokat. Ahogy a szerzői tapintat nyilvánul meg abban, hogy egy bántalmazó apa csöndesen lesz ábrázolva, úgy ez a tapintat nem tud működni egy olyan térben, amelyről nincs vagy alig van ismeretünk. Sajnos, épp a könyv zászlójára felírt mondat, miszerint az Inkognitó című regény a transzneműek coming outja volna, nem látszik jól, kopottak a betűk, a műnek ez a vallomásrétege a felszíntől néhány centire lehet csak. Ám ettől még a műnek van számos erénye, a szerző nyilvánvalóan tehetséges, számos, igen sodró, szép szövegrészt olvashatunk, talán Kiss Tibor Noénak a program szerinti írás vagy az előzmények nélküli vallomásosság (még) nem az erőssége. 

Erőssége viszont a visszahúzódó írásmód, a tárgyak elősorolása, a csöndes, kíméletes, szemlélődő leírás. Ezt persze tragikus képek jelzésszerű előrevetítésére vagy a tragikumról való beszámolásra használni nehéz. Talán a szinte vers-sűrűségű próza tudja ezt megtenni, az meg, ha túl sűrűn veszik elő, olykor megfekszi az olvasó gyomrát. Persze ez itt nem a prózapoétikai tanácsadás undok rendelője, egyszerűen csak egy olvasói hiány fogalmazódik meg, mert ha egy szerző ilyen kíméletes szelídséggel, finom prózapoétikai eszközökkel tudja ábrázolni a burjánzó erőszakot, a kiszolgáltatottságot, az talán képes lenne azt a problémát is mélyebben elénk tárni, amiről az önvallomás szándékát ugyan bejelenti, ám a mély vallomás elmarad.

„Anyám másodmagával fekszik egy kórteremben a pszichiátrián. Az ablakkal szemben a klinika parkja, az udvaron egy pizsamás férfi botorkál. A távolban egy gyárkémény okádja magából a füstöt. Szívjunk el egy cigarettát. Hasogat a hátam és a mellkasom, ahogy lefelé haladunk a lépcsőkön. A dohányzóban résnyire tárjuk az ablakot, konzervdobozba hamuzunk. Keveset beszélünk, nem pazaroljuk az energiát.”  Ez így, kevés beszéddel is átérezhető. De a könyv beszélte másik nyelven sajnos, a mű olvasta után sem tudunk sokkal több kifejezést. Reméljük, a szerző majd beavatja olvasóit abba is.