Egy olyan nő számára, mint amilyen én vagyok, minden nap ugyanazzal kezdődik, borotválkozással. Fölkenem a zselét, a borotva csak úgy suhan az arcomon. Leöblítem magamat. A bőröm olyan sima, mint a babapopsi. Amióta szőrtelenítem az arcomat, egész jól néz ki. Villanófény, te csodás. Korábban borotválkozás után is látszott a borostám, hiába kentem rá a legdrágább alapozót. Sminkeltem, belenéztem a tükörbe, és úgy éreztem magam, mint egy majom. Kinek volna így kedve kimenni az utcára? Nekem nem volt.

Bámulom, ahogy a repceméz feloldódik a gyömbéres teában. Hol vagyok én még attól, hogy kimenjek az utcára. Az egeret birizgálom, rózsaszínű foltok az íróasztalon, a körmömről lekopott a lakk, a combom hozzáragad a forgószékhez. Hamarosan betelik a postafiókom. Éjszaka beleizzadtam a pamuthálóingembe. Nem akarok többet borotválkozni. Olcsó szenvelgéseim. A macska az ajtóban nyávog, kiengedem az udvarra, fusson, amerre lát. Odakint szemerkél az eső, piszkosszürke az ég. Voltak évek, amikor az is nehézséget okozott, hogy kimenjek az utcára női ruhában. Álltam az ajtó előtt, de nem mertem kinyitni. A fülemet az ajtóhoz tapasztottam, jár-e valaki a folyosón. A saját lakásomban bujkáltam, hallgatóztam. Leroskadtam a hokedlire, rágyújtottam egy cigarettára. Vártam egy órát vagy kettőt. Előfordult, hogy végül el sem indultam. Hosszú évek teltek el így, ma már nem tudom, hogy lehetett kibírni.

A ruhás szekrény előtt állok, balra a szoknyák, jobbra a blúzok. A férfiruháim lassan elfogytak, az ingeket sorban elajándékoztam, minden mást levittem a jótékonysági boltba. Férfi pulóverekkel és cipőkkel teli nagy, fekete szemeteszsákokat cipeltem az utcán. Kezemben hullazsák, én vagyok a baranyai Dexter. Csak az ajándékba kapott ruhákat tartottam meg, egy Chelsea-címeres kardigánt és anyám karácsonyi meglepetéseit, a thermopulóvereket. Tologatom a fogasokat, mintha egy turkálóban lennék, ez túl szűk, ez túl kék. Mit vegyek fel, mit vegyek fel.

Balra a nap nyugszik, jobbra panelházak. Fagyos februári este volt, szürkére koszolódott jégtömbökkel a színes, szelektív gyűjtőkonténerek mellett. Egy vörösen pislákoló fényfolt az égben, a tévétorony. A születésnapomat ünnepeltük. Ez volt az első teljes hétvége, amikor női ruhában lehettem a barátaimmal. Egyikük végig a padlószőnyegen feküdt, egy komlói gimnazistalány nevét ismételgette. Jött vele egy másik fiú, aki napokkal később tudta meg, hogy nem vagyok nő. Addig azt hitte, csak mély a hangom. Vasárnap este volt, az erkélyajtóban álltam, és hirtelen potyogni kezdtek a könnyeim. Hosszú percekig zokogtam, a többiek semmit sem értettek az egészből. Mint ahogy én sem. Csak annyit tudtam, hogy a női ruhákkal együtt magamra húztam valamit, ami egyszerre volt megnyugtató és ijesztően ismeretlen. Nem tudtam, mi az, de nem akartam többé levenni magamról.

Építkeznek az utcánkban, munkások lapátolják le a sódert a platóról. Az utánfutón rovásírásos szöveg, nem tudom elolvasni. Nem nézek a szemükbe, éppen elég, hogy kopog a cipőm sarka. A másik csizmát kellett volna felvennem. Régen nem mertem az emberek szemébe nézni, kerültem a tekintetüket. Régen semmit sem mertem, féltem a lebukástól. Bocs, hogy élek. Most meg csak úgy sétálgatok összevissza, bemegyek a cipészhez, a zöldségeshez vagy a szerkesztőségbe. Beülök a törzshelyemre, az egyik sarokban ott a művészettörténész, a másikban a kempóedző, szevasztok. Hosszú kávé, hideg tejjel, két cukorral. Mondanom sem kell. Majdnem olyan az életem, mint a többi emberé. Persze, semmi sem tökéletes. Itt van például ez a férfitest. A széles váll, a busa fej meg ez a mély, recsegő orrhang, amire mindenki fölkapja a fejét. Együtt álljuk végig a sort az ALDI-ban vagy a háziorvosnál. Nyugi van, minden oké. De amint megszólalok, mindig ugyanaz következik, összenézés, sugdolózás, kuncogás. Megszoktam már, szabad vagyok, de recsegek.

Volt parókám, miniszoknyám latexből és próbálkoztam a kétszáz forintos műkörömmel is. A műszempilla és a neccharisnya kimaradt. Anyám úgy mondta, gyakorlatozom. Azt hittem, két külön személyiségem van, egy férfi és egy női. Csodálkoztam azon, hogy a kutyám szoknyában is felismert. Kínos belegondolni, mi minden járhatott még a fejemben. Nő akartam lenni, de amit előadtam, az a nőiség paródiája volt. Később próbálkoztam a köztes megoldással, de férfiként túl nőies, nőként pedig túl férfias voltam, teljes érzéketlenséggel az apró részletek iránt. Lassan értettem meg, hogy nincsenek köztes megoldások, hogy nem lehet örökké hátrálni. Transz vagyok, nőként akarok élni a mindennapokban, semmi más nem számít. Napról napra felszabadítom magam, az életem újabb és újabb területeit foglalom el. Néhány hónappal ezelőtt például a háziorvost. A műbőr ülőkén kuporogtam, mindannyian a kezünket tördeltük. Végül csak két szót tudtam kinyögni, transznemű vagyok. A doktornő és az asszisztens egymás szavába vágva felelt, dehát ismerjük magát, olvassuk az írásait. Nagyon meghatódtam. Azóta már jártam nálunk, végre nem kellett lemosnom a körömlakkomat, megdicsérték a sminkemet. Most az autószerelő következik.

Noémi egy csecsemő, most született, mondta az egyik barátnőm azon a jéghideg februári hétvégén, amelyre az öcsém hidrogénszőke hajjal érkezett meg. Ez nagyjából tizenöt évvel ezelőtt történt, tehát most kamaszlány vagyok. Itt az ideje csinálni egy szelfit. Váratlanul kisüt a nap, amikor a főtérre érek. Végre elvitték a gigantikus méretű lovat, ami a dzsámit is beárnyékolta. Keresek egy napsütötte padot, beállítom a telefonomat, kattintgatok. Nagy a forgalom a téren, főleg középiskolások grasszálnak mindenféle irányba. Nem zavar. Visszanézem a felvételeket, a legjobbat felturbózom egy kis effekttel, erősebb kontrasztok, több világosság. Egész jó lett. Elküldöm a szelfit a barátnőmnek. Ennek mind a ketten örülünk. Nekem is vannak női princípiumaim, de ez csak a barátnőmre tartozik. Alig várom, hogy reagáljon valamit, addig süttetem a hátamat a napfényben. A kisvonat elindul a sétálóutca felé, az utolsó kocsiban üldögélő gyerekek integetnek, visszamosolygok. A géphang zsolozsmázni kezdi a szöveget a városról. Csak azt nem mondja be, hogy Mátyás király Pécsre száműzte Drakula grófot. A főtér felújításakor megtalálták a gróf palotáját, a kínzókamráit. Aztán gyorsan be is temettek mindent, mintha ezzel el is tüntethették volna.

Mit jelent nőnek lenni, hétről hétre újrafogalmazom. Egyszerre kerülök közelebb a megértéséhez, és egyszerre távolodom tőle. Annyi mindent kellene elengedni. Hiába próbálom felszabadítani magam, állandó megfigyelés alatt tartanak. Egy transz semmit nem tehet tét nélkül, mindenki azt magyaráz bele a viselkedésembe, amit akar. Férfiasan érvelek, nőiesen beszélek az érzéseimről. Férfiasan támasztom a pultot, nőiesen ülök le a székre. A babfőzelék férfias, a brokkolifőzelék nőies. Ennek soha nem lesz vége. Megmenekülni az őrülettől, kívül maradni, elfogadni mindent, belenyugodni. A teljes nyíltság álcájával élni. Kegyetlen önreflexivitással és rögeszmés racionalitással, ha úgy tetszik, egyszerre nőiesen és férfiasan. A többi folyamatos, lassú elmozdulás. Az ismeretlen már nem ijesztő, a mindennapjaim része, én vagyok az.

A krómozott kávégép ezüstösen csillog, a domború felületen tükröződnek a falra akasztott fényképek. Szépiázott fotók, bronzszínű képkeretek, a mosdó előtt vastag, színházi függöny. Ebben a kávézóban úgy nevezik a pultost, hogy barista. Kedvesen mosolyog, a frufruja beleillik a mesterkélt patinába, a tornacipője kevésbé. Egy férfi támaszkodik a pultra, arról beszél neki, hogy mennyi pénzt lehet keresni Angliában. Megjön egy régi barátnőm, együtt jártunk egyetemre, tizenöt évvel ezelőtt. A harisnya ráncolódik a térdénél, csontos ujján jegygyűrű, éppen válik. Nem tudja, mi lesz. Most iszunk egy tejeskávét, aztán elmegyünk a turkálóba. Céget kell alapítani, az Ltd. jobban mutat, mint a Kft., magyarázza a férfi. Közben úgy rugózik a lába, mintha beszedett volna valamit. Egymás mellett ülünk a szűk helyiségben, a barista beindítja a kávégépet, a saját gondolatainkat sem halljuk. Akkoriban iszonyú szerencsétlenül néztél ki, szólal meg a barátnőm. Fogalmam sem volt, hogyan lehetne neked segíteni, drukkoltam, hogy megtaláld magadat. Nem lepnek meg a szavai. Az élet állóképek sorozata. Mi lesz tizenöt év múlva, nem tudom. Érkezik a számla. Megköszönöm az italt, a hangom mély, recseg. A férfi lába megmerevedik, felém fordul, keresi a tekintetemet. Itt van, tessék, nézzed.