Játszotta, tanította, írt róla, mégsem lett focista. Foglakozott piac- és közvéleménykutatással, tördeléssel. Otthon érzi magát Budapesten is, Pécsett is, de igazán nem tartozik sehová. Két könyve jelent meg. Egy önvallomás és egy regény. Kiss Tibor Noéval végtelen kíváncsiságáról, a futballról és sorsbeli pozíciókról beszélgettünk.

Jól tudom, fociztál?
Szerettem focizni gyerekkoromban. Apám szerette volna, ha sportoló leszek, azon belül nyilván futballista. Tízéves koromtól tizenhét éves koromig fociztam. Aztán elmentél a MÚOSZ Bálint György újságíró iskolájába, majd szociológiát tanultál. Akkor éppen úgy éreztem, hogy újságíró akarok lenni. De a MÚOSZ-ban a szociológiatanárom, Lakatos László olyan nagy hatással volt rám, hogy inkább Pécsre mentem szociológia szakra. Mindig olyan radikális kérdéseket tett fel, amelyekkel felkorbácsolta, provokálta a hallgatóságot. Az egyik ilyen kijelentése az volt, hogy nem létezik „tehetség”, csak „hozzáférés”. Persze, mindenki tiltakozott. Szerintem ez marha jó felvetés, nekem akkoriban felnyitotta a szememet. Az, hogy valaki híres zongorista lesz, elsősorban nem azon múlik, hogy mennyire tehetséges a zongorához, hanem hogy egyáltalán hangszerhez jut-e valaha.

Tehát nincs tehetség?
Nyilván van, de szerintem a tehetségnél nagyobb szerepe van az említett hozzáférésnek. Ha valaki gazdagabb családba születik, belekezdhet nyolc-tíz dologba. Elviszik ide-oda, sportolni, zenélni, színjátszókörbe. Aztán vagy tetszik a gyereknek valami, vagy nem, de könnyebben meg tud ragadni valahol, és nagyobb eséllyel érhet el jó eredményeket. Nem minden család számára adódnak azonban ilyen lehetőségek. Akiknek nincs anyagi és kulturális tőkéjük, azoknak nagy valószínűséggel hozzáférésük sem lesz. Az ő gyerekeik esélyei sokkal rosszabbak. Egy vidéki kisfiú álmodozhat arról, hogy profi vívó legyen, de lehet, hogy soha az életében nem fog vívópástot látni, ha mondjuk 100 kilométerre van a legközelebbi hely, ahol kipróbálhatná magát.

Ismered a kísérletet, amikor egy szociológia órán az előadó kitett egy dobozt a terem elejébe és arra kérte a hallgatókat, hogy mindenki dobjon bele egy papírgalacsint? Akik az első sorokban ültek könnyen beletaláltak, de akik a hátsó sorokban voltak, a közelébe sem értek. Erre a hátsó sorokban lévők felháborodtak, hogy ez így nem fair, nekik alig van esélyük beletalálni a dobozba ilyen messziről. A tanár megmagyarázta, hogy ilyen az, amikor valaki hátrányból indul. (Az életben.)
Szemléletes példa.

Mit csináltál az egyetem után?
Visszamentem Pestre. Mondván, ott több lehetőségem lesz. De addigra már eléggé pécsivé váltam.

Kétlaki vagy?
Jelenleg pécsi vagyok. De nem mindig tudom, hol vagyok otthon. Talán azért is, mert nagyon fontosak számomra a helyek, szeretek utazni. De itt ne valami nagy dologra gondolj. Ez lehet akár egy biciklizés is. Pár nappal ezelőtt Mohács környékén tekertem egyet, bejártam négy-öt falut. Mindig lázba hoz, ha felvetődik annak a lehetősége, hogy elutazhatok egy olyan helyre, ahol korábban még nem jártam. Fel tudnék sorolni legalább 15-20 várost vagy régiót, ami közel áll hozzám.

Mondanál hármat?
Pécs, mert otthont adott számomra. Ez a legtöbb. Rajongok az Isztriai félszigetért is, nagyon szeretem az ottani kisvárosok hangulatát. A harmadik legyen most Brassó, egy többkultúrájú, pörgős nagyváros, közel a természethez, tele történelmi és középkori emlékekkel, arról nem beszélve, hogy a magyarságnak is megtalálni benne a nyomát.
Amikor egyeztettük az interjú időpontját, akkor szintén külföldön voltál.
Tavaly megjelent németül az Aludnod kellene című regényem, ennek kapcsán hívtak meg a bécsi egyetem Finnugor tanszékére. Bécs most nem fér fel a dobogóra… De ha holnapután kérdeznéd, akkor lehet, hogy Béccsel kezdeném.

Felkérésre írtad a regényt?
Igen is, meg nem is. Írtam egy novellát, ami megjelent a Jelenkor folyóiratban, és többen biztattak azzal, hogy bővítsem regénnyé azt a szöveget. Éppen elkezdtem dolgozni ezen, amikor megkeresett Szegő János, aki ugyancsak találkozott a novellámmal, aminek akkor még „Varjak” volt a címe. Azzal az ajánlattal állt elő, hogy szeretné, ha a Magvető adná ki a készülő második regényemet. Egy darabig el sem akartam hinni ezt az egészet, akkora büszkeséget éreztem.

Jó visszacsatolás. Most mi vagy, újságíró, író?
Író és tördelek mellette. Az újságírást leadtam.

Miért?
Elsősroban futballról írtam, de megcsömörlöttem tőle. Nagyjából tizenöt éve írok minden egyes Bajnokok Ligája fordulóról, eleinte a Magyar Hírlapba, azután a pozsonyi Új Szóba, s közben alapítottam és szerkesztettem egy futballal foglalkozó honlapot is, amelyet idén tavasszal bezártunk. Már nagyon régóta nem azt jelenti számomra a játék, amit kamaszkoromban. Mondok egy példát. Régen voltak a klubcsapatok és azoknak még volt nemzeti hovatartozáshoz. Mondjuk az AC Milan a kilencvenes években egy olasz focicsapat volt, olasz játékosokkal, többségében olyanokkal, akik gyerekkoruk óta kötődtek a klubhoz, a városhoz, a régióhoz. Akkoriban egy futballcsapat akár öt-hat évig ugyanazokra a játékosokra épült, nem volt akkora mozgás a játékoskeretekben. Most egy európai klubnál öt év alatt akár nyolcvan játékos is megfordul. Magyarországon meg százötven, itt még rosszabb a helyzet. A futballklubok Európában egyre inkább gyökértelenné válnak, elveszítik a helyi közösséghez fűződő kapcsolataikat. A futball mára a popipar része lett, és engem a popipar nem érdekel.

Megvan a címünk! A popipar nem érdekel!
Ne ezt add címnek, mert megtévesztő. A pop, mint ipar tényleg nem érdekel, de a tömegkultúra és a popzene egyáltalán nem áll távol tőlem. Néhány évvel ezelőtt Irodalmi Diszkó címen szerveztem esteket Pécsen, ahol a beszélgetések után az írók DJ-vé váltak, és a kedvenc zenéiket játszották le, nagy bulik voltak. Egy csomó popzenekart is szeretek, de számomra a futball elsősorban sport, a foci a sportértéke miatt fontos nekem. Esterházy Péter mondta egyszer, hogy a futballhoz kétféleképpen lehet viszonyulni, focistakén vagy szurkolóként. Én egyértelműen focista vagyok, nem érdekel a felhajtás meg a körítés, csak a kilencven perc, a játék finomságai, egy testcsel, egy labdakihozatal, egy jó szerelés.

Szerinted hogyan bírhatjuk jobb rálátásra a környezetünket? Hogy ne essünk abba a hibába, mint a klubcsapatok.
Mindannyian próbáljunk jót tenni a saját környezetünkben. Én például írok, és ha egy szövegemmel vagy a regényeimmel tudtam adni az olvasóknak valamit, élményt, felismerést, akkor elégedett lehetek. Hihetetlen érzés, amikor azt hallom, hogy számomra ismeretlen emberekre milyen nagy hatással volt valamelyik regényem vagy egy tárcám, novellám. De mindenkinek más az útja. A testvérem például tanár, ő más eszközökkel teszi meg ugyanezt. Minden egyes évfolyamot lelkiismeretesen végigvisz, és közben nagyon mély emberi kapcsolatok alakulnak ki közte és a tanítványai között. Nemcsak a történelmet tanítja meg a diákjainak, hanem átad nekik egy olyan értékvilágot, amelynek középpontjában a másik ember iránti feltételen tisztelet áll. Szerintem amúgy mindenki jót tesz maga körül, aki tiszteli a másik embert, akár azzal, hogy segít neki, hogy meghallgatja, de még azzal is, ha vitázik vele. Egyre inkább ebben hiszek.

A könyveidet olvasva azt lehet mondani, hogy nyitott vagy másokkal, mások történeteivel szemben.
Kíváncsi vagyok az emberekre. Arra, hogy ki, mit, miért gondol. És egyre inkább úgy érzem, hogy jó volna többet találkoznom olyan emberekkel, akik másként gondolkodnak. A legtöbben csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit mondanak a barátaink és a velünk egyformán gondolkodó emberek. Nekem az mindig jó impulzus, amikor olyan emberekkel beszélgethetek vagy találkozhatok, akik teljesen máshogy élik az életüket. Éveken át dolgoztam kérdezőbiztosként. Eleinte az utcán kérdeztem, aztán rengeteg politikussal, cégvezetővel készítettem interjúkat. Érdekes látni, hogy az embereket mennyire különböző dolgok foglakoztatják. Ezzel az országgal nincs olyan nagy baj, csak mintha nem tudnánk elfogadni, hogy a másik ember értékrendje, mindennapi valósága más, mint a miénk. Az jelentene számunkra felszabadulást, ha rájönnénk, hogy mindannyian megférünk egymás mellett.

Az inkognitóban írtad: „A főtt krumpli száraz volt és ízetlen, ezt meg kell mondanom [a pincérnek]” – gondolja Noémi egy étteremben, hogy azonnal hozzáfűzze: „De reklamálhat-e bármiért is egy férfi, női ruhában?” Ugyanígy szólhat-e egy hajléktalan társunk, ha atrocitás érni az után?
Ez jó kérdés! Szólhat, de messzebbről dobja a papírt a dobozba, sokkal messzebbről, szinte egy másik helyiségből. Nincs sok esélye. Szomorú, de világosan látszik, hogy mindenki tudja, hol a helye a társadalomban.