Három hét telt el azóta, hogy apám meghalt. Rengeteget gondolkodtam rajta, a kapcsolatunkon, a családunkon – az utóbbi években minden eddiginél intenzívebben. A halála révén a legelemibb emberi érzésekkel szembesültem, fájdalommal és gyásszal – apám sorsa miatt azonban mindezekre rátelepül valami különös tehetetlenség. Még akkor is elszomorodom, amikor a vele kapcsolatos pozitív dolgokat idézem fel, mert ezek az emlékek és történetek újra és újra azzal szembesítenek, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Az életének és a halálának sem így kellett volna történnie, mert apám sokkal több volt annál, mint amit bármikor el tudtam róla mondani, vagy ami a regényeimben, tárcáimban, a temetésén felolvasott beszédemben elhangzott róla. Apámban volt valami veleszületett elegancia, látta a távlatokat, az egyszerű dolgokat és az összefüggéseket, mégsem futotta be a saját pályáját, nem jutott el a határokig – mert közben makacs volt, önfejű, és nem tudott úrrá lenni azokon a rettenetes dolgokon, amelyek miatt minden tönkrement körülötte. De azt hiszem, akkor sem haragudna, ha azt írnám: mindent és mindenkit tönkretett maga körül. Talán akkor tört meg, amikor mindezt ő maga is belátta, de már nem volt ereje változtatni.

Ha kívülről nézem, apám sorsa messze túlmutat önmagán, hosszabb-alaposabb írást is megérdemelne, egy férfigeneráció, egy társadalmi osztály tragédiája is. Férfiaké, akiket mindenütt erőszak vett körül, akiket kifejezetten arra neveltek, hogy eltitkolják az érzéseiket, a „gyengeségüket”, és akik eszköztelenül, némán néztek szembe azokkal a helyzetekkel, ahol valódi érzékenységre lett volna szükség, és azzal a világgal, amely életük derekán szinte kifordult a helyéből. Csak dac, frusztráció, teljes bezárkózás maradt számukra. Kommunikációképtelenség, kibeszéletlen bűnök és fájdalmak, harag a világgal szemben. Aztán lassan minden elmúlt, elfogyott az erő, apám egyedül maradt, az utolsó éveiben pedig ez a szomorúság rátelepedett mindannyiunkra: hogy apám még él, vegetál, de már nincs velünk, nincs ellenünk, nincs semmi. Sokat harcoltam, harcoltunk, hogy ne így legyen, és ebbe mindenki belefáradt.

Apám januárban került kórházba, február elejéig tudtuk látogatni, aztán jött a karantén. Az utolsó, szimbolikus izoláció ebben a történetben. Apám május 10-én, este hét után meghalt. Pont azokban a percekben történhetett, amikor kitettem egy fényképet a Facebookra. Rajta a kék égbolt, sűrű felhőcsipkék, a szárítókötelek fekete csíkjai. Csupa hiány marad utána, beteljesítetlenség, lezáratlanság. Néha elképzelem, hogy sok barátom van, akivel nagyokat tudott volna beszélgetni – néhány esetben, amikor még jó állapotban volt, ez meg is történt, olyankor büszke lehettem rá. Arra is szép visszaemlékezni, ahogy futballozni tanított, elvárta például, hogy bal lábbal is ugyanolyan biztosan rúgjak, mint jobbal – ezzel még az edzőim sem foglalkoztak. Minden más, ami most, apám halála után következik, számomra a lehető legszemélyesebb. Látni, hogy mit vittem és viszek tovább belőle – megtartani ebből a jót, tovább harcolni a rossz ellen, a negatív köröket végleg megszakítani, ha már neki nem sikerült. De mindez már nem megosztható. Ami miatt viszont mindenképpen szerettem volna, ha ez a szöveg elkészül: hogy megemlékezzek róla. Szeretettel búcsúzom tőled, apám!