A Magvető részéről, ahogy az Aludnod kellene esetében is, Szegő János a szerkesztőm. 2012 májusában ismerkedtem meg vele Pécsett a JAK-napokon, ahol mindjárt jelezte, hogy az Inkognitó és az akkor még Varjak (brrr, káááár) munkacímen futó regény/részleteim alapján a Magvető szeretettel vár a szerzői közé. Örültem nagyon, madarat lehetett volna velem fogatni, vagy ahogy János rögtön közbevágna: varjat. Jancsi számtalan erénye közül talán a legfontosabb ez a páratlan tempó- és arányérzék. Érzékeny a ritmusra, a szövegek finomságaira, de bármikor képes belátható és beláthatatlan távlatokat nyitni. Szeretem a gyorsaságát és a gyakorlatiasságát: észreveszi az árnyalatokat, méltányosan bánik az érvekkel, mégis képes határozott, alaposan megokolt döntéseket hozni. (Amelyekkel általában egyetértek.) A regény legnagyobb narratív dilemmájára az ő fejéből pattant ki a megoldás egy pécsi kávézóban, bár ő azt szokta mondani, hogy együtt jöttünk rá (nagyon rendes a János). Igen, ez az érzékenység az ő esetében nemcsak a regényszövegre vonatkozik, hanem a szerkesztési folyamat egészére is. Megint egy rá jellemző távlatváltás.

Valamikor három évvel ezelőtt éppen Szvoren Edináék vendégszobájában szedelőzködtem, amikor Edina megjegyezte, mintegy mellékesen, hogy szívesen kipróbálná magát szerkesztőként, és arra gondolt, hogy az első általa szerkesztett kötet lehetne az én készülő regényem (akkor még egy sort sem írtam le a regényből). Abban a pillanatban is madarat lehetett volna fogatni velem, ványadt, nyolcadik kerületi galambokat, anorexiás verebeket. Oké, akkor már barátok voltunk, de így is nagyon büszke voltam magamra. A közös munka, persze, visszahozott a földre, Edina mellett úgy éreztem, hogy nem a történetet, a perspektívákat, a motivációkat, az embereket, a tárgyakat, hogy nem a monitort nézzük, hanem egy olyan mikroszkópot, ahol minden bekezdés, mondat és szó a végtelenségig nagyítható. A szöveg folyamatos próbatétel alatt állt, és alighanem ez a legjobb, ami egy szöveggel történhet szerkesztés közben. Csodálom Edina különleges tekintetét és gondolkodásmódját, hogy mindig észrevesz valami olyasmit, ami addig gyakran mindannyiunk előtt rejtve maradt. Mintha nem ugyanabból a szögből nézné a világot, mint a többi ember.

A Beláthatatlan táj szerkesztésének utolsó fázisában vagyunk. Mindkettejüknek hálás vagyok ezért az összetett és kemény közös munkáért. Most kicsit még küzdünk a könyvvel és magunkkal, a regény a járványhalasztás miatt lassan kilenc hónapja áll „megjelenésközeli”, idegőrlő állapotban. Egy biztos: ez a könyv Edina és János különböző irányú és különböző rétegeket érintő mélyfúrásai nélkül nem lenne olyan (reményeim szerint érzékeny és sebezhető, ugyanakkor több lábon is megálló), amilyennek szerettem volna.

(Fotók: KTN)