Megérkezem anyámhoz, vacsorával vár. Előveszem a laptopot, már megy a Milan-meccs. Az ellenfél a Rio Ave. Nem volt időm utánanézni, kik ezek, portugál csapat, úgy hangzik a nevük, mint valami dalcím. Ilyen város biztos nincs. Vagy ha van, akkor csak a tengerpart mellett lehet, olyan párás, nyákos minden. De lehet, hogy csak a stream rossz. Meg a meccs. Huszadik perc, null-null. Csirkemell kukoricapelyhes bundában a Family Frosttól. Anyám szerint néha a Hovanyecz a sofőr, aki régen udvarolt neki. A csirkemell belül mintha nem lenne átsülve, furcsa színe van, de anyám szerint kár aggódni, mert ez nem is hús. Anyám folyton mesél, és ez most sokkal izgalmasabb, mint a meccs, meg se várom az első félidő végét, olyan lehangoló az egész. Tíz éve még azon siránkoztam, hogy Ambrosini és Gattuso öreg, most meg Bennacert kell nézni és Kessiét. Siralom. Ebből a Milanból idén csak Calhanoglu nézhető, becsukom a laptopot. Felviszek két polcot a padlásra meg egy haspadot, aztán beülök a kocsiba. Indulás előtt ránézek a telefonra, 0:1, góllövő Saelemakers. Holland? Dán? Német? Fogalmam sincs. Agilis, lassan két éve futkározik elöl, másra nem emlékszem. Kaladzéra igen, pedig csak egy balbekk volt. Rossz előérzetem van, az autópályán beállítom a mobilomat, hogy ne sötétüljön el rajta a képernyő, de akkor már 1:1, lőttek egy gólt a portugálok. Fehéren világít az eredmények.com, közben üres román trailereket előzgetek Pest felé, elképzelem, ahogy a Milan szerencsétlenkedik Rioávéban vagy hol, az óceán partján. Tizenkét éves voltam, amikor Franco Baresi és Ruud Gullit – a fociról tényleg csak nosztalgiázva lehet beszélni. Szégyen, hogy ebből hosszabbítás lesz, de szinte még ki sem írják, hogy hosszabbítás, máris újabb gól, 2:1. A Milan vesztésre áll egy Európa Liga-selejtező meccsen, ezt a mondatot még ízlelgetni kell, aztán eszembe jut, hogy két éve egy luxemburgi csapat oktatta őket a San Siróban. OK, végül nyertünk 5:2-re, de a Dudelange focizott, a Milan maga volt az anarchia. Itt baromira nem lesz 5:2, 111., 112., 113., 114., remélem nem Laxaltot állítják be csereként vagy Ante Rebicet, jóanyám. Egy horvát, akiben semmi futballelegancia, ilyen is csak a Milannak jut. Felhajtok a rakpartról a vár felé, már nem is érdekel az egész, az Atalanta úgyis mindenért kárpótol. Sőt, milyen jól jönne a kiesés, akkor talán elküldenének végre mindenkit a csapattól, és kezdhetnének tiszta lappal, Krunicék helyett valami Campedellik és Tognazzik az U21-ből. 2:1, 119. perc, leállítom a motort, zsebre rakom a telefont, kiveszem a bőröndömet a csomagtartóból. Legszívesebben csak a telefont bámulnám, nézném az eredménykövető oldalt, közben már tiszta szívemből gyűlölöm a Milant, az omladozó San Sirót, az összes Maldinit. Felmegyek a második emeletre, de képtelen vagyok benyitni a lakásba, mert MEG KELL NÉZNEM A TELEFONT. Nem hiszem el. Pirosan villog a meccssáv, 120+2., Rio Ave–Milan 2:2. Egyenlítettünk! Remegve dugom be a zárba a kulcsot, az ajtó kinyílik, nincs időm udvariaskodni, nincs időm semmire, csak szabadkozom, mert azonnal be kell kapcsolnom a laptopot, azonnal vissza kell keresnem a streamet, mert jönnek a tizenegyesek, mert minden pillanat számít. A gép berreg, nyílik a böngésző, de a streamoldal halott, és a meccs linkje se működik. Ezt nem hiszem el. Közben megjelenik egy labda a Milan alatt, majd a név is, Bennacer belőtte az első tizenegyest, imádlak, te baltaképű keresztlabdacsászár! Próbálunk a neten keresni egy másik streamet, de nincs semmi, csak kamulinkek, vírusok és *****reklámok. Marad a szöveges eredménykövető, mintha teletexten nézném a meccset. Jönnek sorban a gólok, minden Milan-labda után könyörgök, hogy a másik oldalon a piros háromszög jelenjen meg, de nem, de nem, az összes portugál belövi, aztán eljön az a pillanat, amitől féltem: a hetedik lövésnél piros háromszög a Milannal, kicsivel később felugrik a név, Colombo. Úgynevezett erőcsatár, haha. (Pulzus: 170.) Itt a vége, mondom, és óráknak tűnő másodpercek után a Rio Ave neve alatt feltűnik a – piros háromszög. Ezt nem hiszem el. Aztán újabb két gól, egál, aztán újabb piros háromszög a Milan neve alatt, aztán a Rio Ave neve alatt is (pulzus: 180), még mindig egál. Mind a két kapus elcseszte, Donnarumma itt, Kieszek ott (utóbbit Kiesek-nek kell ejteni, kábé ez az utolsó reményem). Megint a Milant várjuk, és megint érkezik a piros háromszög, hanyatt fekszem a padlón, és elfogadom az elfogadhatatlant (pulzus: 110), gyűlölöm az ostoba, ökör csapatomat. Olyan nincs, hogy a portugálok harmadszorra is elbénázzák a mindent eldöntő tizenegyesüket. Oldalra fordított fejjel bámulom a laptopmonitort, apró fekete labda ugrál a szemem előtt a portugál oszlopban, de amikor közelebb hajolok hozzá, látom, hogy az egy piros háromszög. (Pulzus: 180, üvöltés, ezt nem hiszem el.) Ekkor már tudom, hogy vége, ebből már nem lehet feltápászkodni, ezt a meccset már nem lehet elveszíteni, egykedvűen nézem a Milan-labdát és a Rio Ave-háromszöget, vége, vége, vége (pulzus: 88). A Milan beselejtezte magát az Európa Ligába (ügyesek vagytok, srácok, integetnek a fradisták a BL-ből!), egyszerre gyűlölöm és szeretem a csapatot, ennek sose lesz vége, nézem a plafont, és már azon gondolkodom, kik lesznek a csoportellenfelek, egy jó kis Karabah, esetleg Nizza vagy Nikózia? Tíz perc álmodozás után rákeresek a YouTube-on az összefoglalóra, és hálát adok az égnek, hogy nem találtunk streamet. Infarktusos tizenegyespárbaj, olyan jelenetekkel, amiket el sem lehet képzelni, a lengyel kapus kirúgja a labdát a stadionból, egy másik portugál lövésnél a labda előbb a jobb, majd a bal kapufát találja el, a harmadik meccslabda elrontása után a kispadon ülők egyike a fejét veri a tartóoszlopba, a másik a gyepet csapkodja (ohh, Kuffour!). Nyákos, szemcsés kép, az óceánpárában olasz örömünnep. A futball még akkor is képes meglepetést okozni, ha ismerjük a végeredményt.