Már nem emlékszem, mikor hallottam először Vágtázó Halottkémeket, de arra igen, hogy a koncertjeikhez hasonlót a kilencvenes években nem láttam. (Azóta sem nagyon.) A gimnáziumi, majd az azt követő évekből emlékszem olyan fellépésre, ahol egy órán keresztül improvizáltak – a Nyugati mellett volt egy sátorszerű hely, nem rémlik a nevére. Hatvan perc lúdbőrözés volt, ez még megvan. A Neurosis előtti koncertjük is felejthetetlen, 1999, Almássy tér. Aztán egy időre eltűntek, és legközelebb 2010 környékén láttam őket a Pécsi Egyetemi Napokon. Majd a Pécsi Estben, az Ördögkatlanon, egyszer még a Bánkitó Fesztiválon is végighallgattam őket szakadó esőben.

A lemezeik közül akkoriban a Semmi kapuin dörömbölve című albumot bírtam a legjobban, de mostanában a Világösztön kiugrasztását szoktam inkább hallgatni. Nehéz egyébként leírni, „milyen” a VHK. Van a zenéjükben valami ősi, zsigeri erő, magával ragadó lüktetés. A korai lemezeiken egészen organikusan építették a stílusukba a népzenei elemeket, ezt is szerettem. Nem vagyok egy transzcendens típus, de a VHK-ban tényleg van valami földöntúli (ahogy ők mondanák: kozmikus) kisugárzás. A sámánisztikus dobolás, a disszonáns gitárok, Grandpierre Attila kántálása és üvöltözése – egy VHK-lemeznél nem tudok jobb tripet elképzelni. Számomra máig is a VHK az egyik legradikálisabb és legeredetibb zenekar – világviszonylatban.

Talán az ördögkatlanos koncerten gondolkodtam utoljára azon, milyen jó erőben van Grandpierre Attila. Nem értettem, hogy bír hatvan fölött végigugrálni és üvöltözni egy koncertet a szokásos jelmezében, mindenféle hangszerekkel a kezében. Most meg olvasom a barátaim posztjait róla: hihetetlen, hogy Grandpierre Attila 70 éves. Boldog születésnapot!

(Kép forrása: Wikiwand)