Élet és Irodalom tárcatár (2020)
2020
Harminchatnyolc, anyu
Élet és Irodalom, 2020. december 17.
Megpróbálom leplezni a sírásomat, de szerintem a lányom észreveszi, csak úgy tesz, mintha nem látná. A férje nem csatlakozik a beszélgetéshez, vacsorát főz, húslevest, ilyenkor arra van szükség, forró húslevesre. A lányom szerint mindegy, mert úgysem érzi a szagokat, az ízeket is csak halványan. (részlet)
Nem mintha tudná, hogy él
Élet és Irodalom, 2020. november 27.
Állok a fák között. Szem elől tévesztettem az állatot, sosem tudom meg, milyen fajtájú madár volt. A fatörzsek mozdulatlanok, az erdő csendes. Erre a csendre vágytam, erre a befogadó csendre. A lányom szerint jót tesznek nekem ezek az erdei séták, de azt nem szeretné, ha a fákat ölelgetném, ezt nevetve mondta, és én is nevettem. A lányom nem is tudja, mennyi bátorságot merítettem belőle. (részlet)
Még akkor is szerettelek
Élet és Irodalom, 2020. október 16.
Szerettem nézni, ahogy együtt rázkódtál a rotációs kapával. Az izmaid megfeszültek a felsőtesteden, ahogy toltad a gépet a szántóföldön. Folyt rólad a víz, végigfolyt a hasadon, a fekete bőrödön, mert a bőröd nyáron szinte befeketedett. Én anyától örököltem a bőrömet, fehér, puha, tele szeplőkkel. Szerettem rajtad a zöld nadrágot. Felvettél mellé egy bakancsot, így dolgoztál. Az üvegházból figyeltelek, pedig a leckét kellett volna írnom. (részlet)
Lélektan általában
Élet és Irodalom, 2020. szeptember 18.
Eleinte arra gondoltam, hogy a pszichológia szakra jelentkezem. Anyám szerint pszichológia szakra csak azok mennek, akiknek inkább pszichológushoz kellene járniuk. Emlékszem a lányom arcára, ahogy az anyámat nézte, miközben erről beszélt. Anyám szájából szinte kifröccsentek a szavak, a lányom kikerekedett szemmel bámulta, ingatta a fejét, de a kocsiban már csak nevettünk az egészen. Tizennégy éves volt, az anyám viszont leragadt nyolcnál. Szomorú, de így van. (részlet)
Csak a napfényglóriát látom
Élet és Irodalom, 2020. augusztus 19.
Az úttest gőzölög a forróságtól, a csíkokat számlálom az úttesten, és arra gondolok, hogy bárcsak jönne erre valaki. Legszívesebben befognám a fülem, hogy ne halljam a lihegést, de azt nem lehet, azt nem engedné. A kocsi az út szélén parkol, az ajtók nyitva, a műanyag hangfalak zörögnek, szól a kívánságműsor, szeretnék én is kívánni valamit. Vannak olyan kívánságaim, amiket még magamnak sem merek bevallani. Most csak szeretnék eltűnni, felvenni valami más halmazállapotot, átváltozni felhővé. Elképzelem, hogy az út menti kavicságyon megáll egy őz, szimatol, figyel. Elképzelem, hogy én vagyok az őz. Én is lihegek, hallom a saját lihegésemet, undorodom saját magamtól. (részlet)
Narancssárga Škoda Zurndorfban
Élet és Irodalom, 2020. július 24.
Nézem a makettházakat, a makettfalut, az esti fényben suhanó autókat. Itt minden bolt olyan elegáns, mint egy budapesti nagyáruház, és még a traktorokon is csillog a fényezés, mintha minden este lesuvickolnák őket egy hatalmas traktormosóban. Nálunk egy ilyen faluban disznószarszag van, omladozó művelődési ház, vegyesbolt, italbolt, alumíniumpult, alumínium merőkanál, fehér, vörös, száraz, félédes. Apa néha bevitt minket az italboltba, és én szerettem a lábához simulni, mint egy macska, amíg ő a barátaival beszélgetett, de a nővérem egy idő után megutálta az italboltot, az embereket az italboltban, megutált mindent körülöttünk. (részlet)
A férjem szerint ez az élet rendje
Élet és Irodalom, 2020. június 26.
Néha arra gondolok, hogy egyszer örökre elnyelhetné a bányató, azután napokig szégyellem magam emiatt. Ha lüktet a tenyere nyoma, még akkor is szégyellem magam. A férjem kifújja a cigarettafüstöt a kocsi ablakán, a lányom harmadszor is átöltözik, pedig még csak nyolcéves. Hallom, ahogy mögém lopakodik, majd átkarolja a combomat, és nevetni kezd, hangosan nevet. Felveszem az ölembe, hogy kinézhessünk az ablakon, együtt nézzük a férjemet, az apját. (részlet)
Talán csak pletyka
Élet és Irodalom, 2020. május 29.
A kocsmáros szerint a varjúnak minimum öt óra kell, mire megfő, de az emberhúsra még annál is tovább kell várni. Közben rám kacsintott, hogy nyugodjak meg, ilyesmi csak ritkán fordult elő errefelé, talán csak pletyka. Öregek, idegenek, nincs senkijük, nem is hiányoznak senkinek. Az egyiket állítólag a saját lábasában főzték meg, de ő nem hisz el mindent, az emberek errefelé szeretnek túlozni. (részlet)
A kurszki tó, amelyben fuldoklottam
Élet és Irodalom, 2020. április 30.
Nem mozdulok, nem akarok zajt csapni, csak kuporgok a fürdőkádban, és próbálok a repülésre gondolni, a felhőkre, a fagylaltos kioszkokra, a hatalmas metróállomásokra, de mindig a tómeder jut eszembe, a furcsa, villódzó fények, és hogy a szám telemegy vízzel. Halkan zokogok, befelé, megtanultam ezt is, anyám tanította meg, mert anyám azt mondta, szükségem lesz erre, ha már nem hallgatok rá. (részlet)
Boldogság 1188
Élet és Irodalom, 2020. április 3.
Anyám egy társkereső hirdetésen keresztül ismerte meg Gyuri bácsit, nemrég találtam meg a levelezésüket az egyik fiókban. Boldogság 1188, ez volt anyám jeligéje, pont olyan, mint ő, lényegre törő és határozott. Boldog akart lenni, az 1188 pedig az irányítószáma volt. Néztem a füzetlapot, anyám tollal írt betűit, a betűk alatt a segédegyenest, a kiradírozott ceruzavonalat. Gyuri bácsi borzalmas alak volt, de halottakról vagy jót, vagy semmit. (részlet)
Nem tudom megszeretni ezt a gyereket
Élet és Irodalom, 2020. március 6.
A méhek úgy zúgnak, hogy a saját gondolataimat sem hallom, bár itt nincsenek is gondolataim, csak ringatózom a hintaszékben, csak pihenek, elengedem magam. Jobb, mint egy jógaóra. Itt nincs szükség gondolatokra. A méhek úgy zúgnak, mint egy centrifuga, ugyanazon a frekvencián, csak hangosabban, mégsem zavarnak. Pepi kutya a hintaszék alatt fekszik, a macska a lapát mögött, az árnyékból leskelődik. Hegyezi a fülét, a farka kimerevedik, legszívesebben megfojtaná a selyemtyúkokat. (részlet)
Vége a mesefilmnek, a gyerek szipog, hallom a lányomat is, negédes hangon beszél hozzá, de engem nem téveszt meg, ismerem ezeket az elharapott szóvégeket. Töltök magamnak egy pohár zöld veltelinit, ez nem az én dolgom.
Nem tudom megszeretni ezt a gyereket
Egy pisszenés sem
Élet és Irodalom, 2020. február 7.
Az esküvőnk szép volt, de kicsit szomorú, mert nem volt ott senki, csak a szüleink. A férjem nem akarta, hogy sok pénzt költsünk erre. Rongyrázás, mindig ezt mondja, amikor valamire sajnálja a pénzt. Ami nekem tetszik, az mindig rongyrázás, de ami neki, arra szükségünk van. Ami nekem tetszik, azt titokban veszem meg, egy rúzst vagy egy könyvet. Néha csak pár szem konyakmeggyet. A tojáslikőr lecsöppen az asztalterítőre. Letörlöm a műanyagot. Ha megszületik a kicsi, talán akkor változik valami. (részlet)
Én nem kuncogtam
Élet és Irodalom, 2020. január 10.
Én nem kuncogtam, mégis úgy éreztem magam, mintha én is kuncogtam volna, bűnösnek éreztem magam Domjánné kuncogása miatt is, pedig rám nem nézett úgy senki, mint a véres rongyra, legalábbis úgy emlékszem, hogy nem. Már a városban járunk, és a férjem még mindig nem szólalt meg, ami nem jelent jót. Ilyenkor úgy érzem, hogy még az is jobb lenne, ha gúnyolna amiatt, hogy összekeverem a bal kezemet a jobb kezemmel, hogy nem tudom rendesen beállítani az autórádiót, mert mindig serceg. A férjem nem szólal meg, csak néz maga elé, és a szája szélét rágja. (részlet)
Index-tárcák (2019–)
2020
A vírust legyőztük, Mulder
Index, 2020. május 23.
– Mulder, csak rosszat álmodtál, gyere, feküdj vissza mellém.
– Nem megyek sehová! Ez nem álom, Scully, ez itt van, itt van a konyhában!
– Mulder ne üvölts, felvered a kis Williamet! Alszik még. Mi van a konyhában?
– Itt bugyborékol. Ránk találtak, Scully. Megint el fognak vinni minket. A következő elrablást nem élem túl. Ha megint ott lesz az a kopasz magyar, és elkezd áriázni, én felvágom az ereimet.
– Pataky, így hívják a villanyszerelőnket is. Tudod, az a bajszos férfi kezeslábasban, aki annyira hasonlít Tom Selleckre.
– Lehet. Scully, én nem akarok visszamenni az űrbe, de megint ránk találtak! Itt bugyog, itt fortyog.
– Az isten szerelmére, Mulder, mi fortyog a konyhában?
– A Fekete Olaj. A vírus! A marsi meteorkő! A földi élet megtermékenyítője! Évmilliók óta itt van közöttünk, és várja a pillanatot, hogy eltüntesse a bolygóról az emberi fajt. Ha felolvad a szibériai permafroszt, akkor talán végleg elszabadul, és nekünk befellegzett. (részlet)
Csak megyek, csak történjen valami
Index, 2020. március 21.
Elviselhetetlen a bűz, de nem tudom, honnan jön. A szeméttároló üres, a padok és az asztalok is tiszták a parkolóban. Elindulok a bokrok felé, így legalább megmozgatom a testemet. Nehezemre esnek a lépések, a derekam elzsibbadt a vezetőülésben. A bokrok mögött látszanak a házak, ha ezeket a putrikat házaknak lehet egyáltalán nevezni, a kéményekből füst száll fel az égbe, az udvarokon kiteregetett ruhák megfagytak, zörögnek a szélben, az udvarokon kiteregetett ruhák megfagytak, zörögnek a szélben, micsoda mondat, ízlelgetem magamban, kezdődhetne ezzel a novellám, amire a szerkesztőség hetek óta vár. Az udvarokon kiteregetett ruhák megfagytak, zörögnek a szélben, a kerítés mellett orkánkabátos kisfiú ütögeti a léceket egy vascsővel, még a parkolóból is látszik a lehelete. Milyen szép. (részlet)
Az udvarokon kiteregetett ruhák megfagytak, zörögnek a szélben, a kerítés mellett orkánkabátos kisfiú ütögeti a léceket egy vascsővel, még a parkolóból is látszik a lehelete. Milyen szép.
Csak megyek, csak történjen valami
2019
Csak tekerünk csendben
Index, 2019. október 12.
Serif röhög, akkor én is. Aztán rögtön mondja, hogy induljunk vissza, mert este akció van. Utálom, hogy mindig a végén mondja meg, mi a buli, amikor már nincs pofád nemet mondani. Ahogy a nővérem mondaná, rohadt jó a pszichológiai érzéke. Felülünk a biciklire, valahogy más, nem találom az egyensúlyt. Anulu röhög, én is röhögök, mert tudom, hogy a homokban el fog zúgni, amikor a lejtő alján véget ér a betonozás. Serif megy elöl, én Anulut követem, de most nem taknyol el, pedig rázzák a buckák rendesen. Csak tekerünk csendben. (részlet)
Milyen életünk lehetett volna
Index, 2019. július 20.
Apám kockákra vágja a zsírszalonnát, a húsdaráló berreg. A kukoricadaráló hangosabb. Csipognak a kiscsibék. Piszmog a nyuszi. A ház előtt mentőautó áll, apámat egy mentős kíséri ki a házból, a keze be van bugyolálva. Elbújok a verandán, nem akarom tudni, mi történt, nem érdekel, mi van vele. Megszorítom a fejszét, majd újra és újra lecsapok, hogy szétkergessem ezeket az emlékeket. Ez itt a böllér, elektromos fűrésszel. Ez itt az apám, mosolyog, olyan vicceket mond, amiken lehet nevetni, és közben nem bánt meg senkit. Újra és újra lecsapok a fejszével, felreped a csont, előbukkan az agyvelő. Végre nem belet mosok, a farönkön a malac feje, ketté kell vágnom, apám azt mondja, két egyenlő részre. (részlet)
Litera 2flekken (2015/16)
2016
Lassan megismerem a járást
Pécs, Melinda utca – 2016. április 6.
Írhattam volna politikai tárcákat. Például arról, hogy rosszul vagyok a kenetteljes toleranciakultusztól. Hogy csak a saját másságunk iránt várjuk el a tiszteletet, a másik másságától meg be vagyunk szarva, a másik mássága fenyeget bennünket. Hogy a haverjainkkal szemben elnézők vagyunk, nekik jár egy következő esély, ellenfeleink viszont minden ballépésükkel azonnal leírják magukat, egy életre. Hogy mindent kiröhögünk, de nagyon jól tudjuk, mikor kell szipogni. Kettősmércézők kettős mércéje. (részlet)
Negyven
Túrkeve, strand – 2016. március 1.
Már csak másfél óra van hátra ebből a napból, túl leszek rajta. Néhányan biztattak, azt írták, ezután minden jobb lesz, megkönnyebbülök, ez egészen biztos. A pálinka égeti a torkomat, újra megakad a szemem egy fényképen. Magamat látom rajta huszonöt évesen, kezemben egy csecsemővel. Pedig az anyám az, engem tart az ölében. (részlet)
Holnap is van nap
Sikaszó – 2016. január 31.
Valahonnan előkerül egy utánfutó, fahasábokkal megrakodva. Akkor most átmegyünk Csumihoz, a csendőrök már alukálnak, harsogja Tamás. Azonnal kijózanodom. Ez már Katának is sok, elmegy aludni a kétszáz négyzetméteres házba. Ildikó a szamurájt vezeti, én a quadot. Fél liter pálinkát ittam, a román börtönkosztra gondolok. Tamás felül mögém a motorra, a felsőteste a hátamhoz simul. Átkarol, együtt fogjuk a kormányt. A dzsip üvegén keresztül is látom, ahogy Ildikó szeme szikrázik a sötétben. Bennünket bámul, közben idegesen markolássza a sebességváltót. (részlet)
Ez volt a karácsony
31-es út – 2016. január 4.
Hogy mi volt régen. Az aranykor, a nyolcvanas évek, üdülések a Balatonon, néhány nyugat-európai út, Svájc, Bécs. Ment az a Wartburg száznegyvennel is a német autópályán. A kilencvenes évek közepén havi százezer forintos fizetés. Most ötvenkétezret kapok a közmunkára. A pulóverével babrál, lerázza a hamut a cipőjéről. Benyálazza az ujjait, dörzsöli velük a fekete műbőrt. Most tisztítottam ki, ebben mentem fel Budapestre. Ez volt itt a közmunkások jutalma, elvittek bennünket a parlamentbe. (részlet)
Valahonnan előkerül egy utánfutó, fahasábokkal megrakodva. Akkor most átmegyünk Csumihoz, a csendőrök már alukálnak, harsogja Tamás. Azonnal kijózanodom. Ez már Katának is sok, elmegy aludni a kétszáz négyzetméteres házba. Ildikó a szamurájt vezeti, én a quadot.
Holnap is van nap
2015
Unikum vagy, egészségedre
Pécs, Tettye – 2015. december 6.
Gyerekkoromban folyton gúnyolódtak rajtam. Állandóan kirekesztettek mindenhonnan. Rémálom volt az egész, de amióta Mensa-tag vagyok Pécsen, végre egy jó közösséghez tartozom. Te is gyere el egyszer, ott biztosan befogadnak, folytatja Robi. Fodor Gábor is elhívott a liberális klubba, fogalmam sincs, honnan veszik ezeket. (részlet)
Tapogatózom, keresem a kijáratot
Pécs, Lyceum utca – Nagyflórián utca – Király utca sarok – 2015. november 8.
A kávézóban a szokásos arcok. Minden szokásos, én is a szokásos vagyok. Leülök a sarokba, a konnektor mellé, kell az energia. Előttem az öreg rocker nyomkodja a Facebookot. Metálvilla, bőrnadrág, koponyás karkötő. Felrakom én is a fejhallgatót, a torzított gitár elnyomja az elektrót. A számítógép üdvözöl, kezdjük a kitömött madárral. Bakcsó az, nem vöcsök, népi nevén vakvarjú. Ő az, felismerem a csőréről. (részlet)
Emberiességi okok
Pécsbánya, István-akna – 2015. október 12.
Megragadom a kormányt, úgy kapaszkodok bele, ahogy ebbe a mondatba szeretném, hogy mindannyian kapaszkodjunk. Hogy észrevegyük, nemcsak azok iránt tartozunk megértéssel, akiket ismerünk, akikhez hasonlítunk. Akiket könnyű megérteni, mert onnan jönnek, és úgy gondolkodnak, ahogy mi. Újra ember vagyok, ember a gépben. Száztíz, száz, leveszem a lábam a gázról. (részlet)
Hány ilyen kamaszfiú van még ebben az országban. Tízezer, százezer. Totális reménytelenség veszi őket körül, nihil, erőszak, bűnözés. Kitörési esély, jól hangzik. Csupa szocioközhely, szinte szégyelli magát az ember, ha leírja.
Emberiességi okok
Műanyag jelzőbóják a tengeren
Pécs-Külváros, vasútállomás – 2015. szeptember 6.
A határ már nem hipszterek és cserkészek, libsik és nackók között húzódik. Az emberség, a szolidaritás minimuma húzott közénk éles választóvonalat. Aki ezt nem érti, arról nem kell tudomást vennünk. Senkit nem kell meggyőznünk, csak ki kell szállnunk a gyűlöletspirálból, és fel kell építeni, aztán tágítani a magunk kis közösségeit. Mert ne feledjük, a szégyen a miénk is, nemcsak az emberiességet tagadóké. (részlet)
Ott megy a palimadár, LOL
Pécs, Széchenyi tér – 2015. augusztus 13.
Ugrálnak mellettem a verebek, páros lábon szökdelés. A galambok totyognak a betonon, néznek. A tér összes madara engem követ, követik a blúzomat, felismerték a tukánt. Az őserdei rokont. A nagy orromat, a tukán csőrét, a nézését meg a járását. Sok a lépcső, le ne guruljak a magas sarkúban. Gimnazista hipszterek főnek a betonpadon, nagyon drukkolnak. Lesz téma, ha kimegyek a képből. Addig sem a telefonjukat nyomkodják. Vagy igen. Már fel is töltötték a rólam készült fotót a Facebookra. Ott megy a palimadár, LOL. (részlet)
Aki fél, az gyűlöl
Budapest, Angyal utca – 2015. július 13.
A giroszos messziről bámul, húsvágó késsel a kezében áll az üzlet előtt. Átmegyek a túloldalra, elképzelem, ahogy elindul utánam. Rosszarcú arabnak látszik. Aki fél, az gyűlöl. Én rettegek. A másik oldalon két bézbólsapkás, bermudanadrágos srác közeledik. Nagyon remélem, hogy szlemmerek, ilyet se kívántam még magamnak. Tudom, hogy a gyengék és az elesettek oldalán álltok, csak a kocsimig kísérjetek el. Szlemben mondom el, ha kell, csak védjetek meg. (részlet)
A Ráday utca tűnt a legbiztonságosabbnak, trendi éttermek, kávézók egymás után. Aztán a templom mellett feltűnt egy tántorgó alak. Ahogy közeledtem felé, hirtelen kiegyenesedett, a tekintete kitisztult. Tényleg megbaszlak, hörögte, miközben elállta az utamat.
Aki fél, az gyűlöl
Négy fal között
Pécs, Kisflórián utca – 2015. június 14.
Nyolcéves lehettem, amikor először láttam női ruhába öltözött férfit a televízióban. Máshol nem lehetett, a nyolcvanas évek elején jártunk. Bilincsben vezették el egy rendőrségi őrszobából. Korán megtanultam, hogy jobb, ha csendben maradok. Teljes defenzíva, megszoktam. Négy fal. Transznemű kamaszként az élet, Pestlőrinc felett az ég, szürkeség. (részlet)
Egyematisziveteket
Pécs, Szántó Kovács János utca – 2015. május 18.
A nő elengedi a gyereket, a kislány tipegni kezd a fényesre csiszolt kövezeten. Az anyja hosszan néz utána, közben megkérdezi, hogy én szültem-e már gyereket. Csak ingatom a fejemet, nem szólalok meg. Legszívesebben kiállnék a Széchenyi térre, és elkiáltanám magam, hogy a cigányok többsége rendes ember, folytatja színtelen hangon. A háttérben gitár duruzsol, a dobozból kilöttyen a kóla, rá a ruhámra. A kislány megáll az italautomata előtt, a színes gombokat nyomkodja. (részlet)
Arról, hogy futballstadion
Felcsút, Puskás Ferenc utca – 2015. április 20.
Mi jut eszembe először arról, hogy futballstadion? A lépcsőzés. Fekete Tisza-cipőben szökdelek fölfelé a lépcsőn. Gumistoplis, apám szerzi a Fabulon szertárosától, cserepes virágokat ad érte. Így könnyebb, a menők összevissza csúszkálnak a csavarosban. A legfelső szinten egy pillanatra megállok, lenézek az üres B-Középre. Amikor labdát szedünk, innen dobálják közénk a petárdákat meg a pénztárgépszalagokat. Attól félek, hogy az egyik petárda mellettem robban fel. Megsüketülök, leszakad a lábam, nem lehetek focista. (részlet)
Vagonsötét
Pécs, Edison utca – 2015. március 22.
Laura Palmert egy olyan vagonban ölte meg az apja, mint amilyenek ezek a sötétbarna teherkocsik. Egyikük sem lepődött meg ezen, amikor tükörbe néztek, előre látták a sorsukat. Aztán a süvítés minden hangot elnyomott, a fenyőfákat szaggatta a szél. (részlet)