Villogó, piros háromszögek
Villogó, piros háromszögek
VS.hu, 2015. január 4.
Hogyan izgultam végig a Rio Ave–Milan meccset?
Megérkezem anyámhoz, vacsorával vár. Előveszem a laptopot, már megy a Milan-meccs. Az ellenfél a Rio Ave. Nem volt időm utánanézni, kik ezek, portugál csapat, úgy hangzik a nevük, mint valami dalcím. Ilyen város biztos nincs. Vagy ha van, akkor csak a tengerpart mellett lehet, olyan párás, nyákos minden. De lehet, hogy csak a stream rossz. Meg a meccs. Huszadik perc, null-null. Csirkemell kukoricapelyhes bundában a Family Frosttól. Anyám szerint néha a Hovanyecz a sofőr, aki régen udvarolt neki. A csirkemell belül mintha nem lenne átsülve, furcsa színe van, de anyám szerint kár aggódni, mert ez nem is hús. Anyám folyton mesél, és ez most sokkal izgalmasabb, mint a meccs, meg se várom az első félidő végét, olyan lehangoló az egész. Tíz éve még azon siránkoztam, hogy Ambrosini és Gattuso öreg, most meg Bennacert kell nézni és Kessiét. Siralom. Ebből a Milanból idén csak Calhanoglu nézhető, becsukom a laptopot. Felviszek két polcot a padlásra meg egy haspadot, aztán beülök a kocsiba. Indulás előtt ránézek a telefonra, 0:1, góllövő Saelemakers. Holland? Dán? Német? Fogalmam sincs. Agilis, lassan két éve futkározik elöl, másra nem emlékszem. Kaladzéra igen, pedig csak egy balbekk volt. Rossz előérzetem van, az autópályán beállítom a mobilomat, hogy ne sötétüljön el rajta a képernyő, de akkor már 1:1, lőttek egy gólt a portugálok. Fehéren világít az eredmények.com, közben üres román trailereket előzgetek Pest felé, elképzelem, ahogy a Milan szerencsétlenkedik Rioávéban vagy hol, az óceán partján. Tizenkét éves voltam, amikor Franco Baresi és Ruud Gullit – a fociról tényleg csak nosztalgiázva lehet beszélni. Szégyen, hogy ebből hosszabbítás lesz, de szinte még ki sem írják, hogy hosszabbítás, máris újabb gól, 2:1. A Milan vesztésre áll egy Európa Liga-selejtező meccsen, ezt a mondatot még ízlelgetni kell, aztán eszembe jut, hogy két éve egy luxemburgi csapat oktatta őket a San Siróban. OK, végül nyertünk 5:2-re, de a Dudelange focizott, a Milan maga volt az anarchia. Itt baromira nem lesz 5:2, 111., 112., 113., 114., remélem nem Laxaltot állítják be csereként vagy Ante Rebicet, jóanyám. Egy horvát, akiben semmi futballelegancia, ilyen is csak a Milannak jut. Felhajtok a rakpartról a vár felé, már nem is érdekel az egész, az Atalanta úgyis mindenért kárpótol. Sőt, milyen jól jönne a kiesés, akkor talán elküldenének végre mindenkit a csapattól, és kezdhetnének tiszta lappal, Krunicék helyett valami Campedellik és Tognazzik az U21-ből. 2:1, 119. perc, leállítom a motort, zsebre rakom a telefont, kiveszem a bőröndömet a csomagtartóból. Legszívesebben csak a telefont bámulnám, nézném az eredménykövető oldalt, közben már tiszta szívemből gyűlölöm a Milant, az omladozó San Sirót, az összes Maldinit. Felmegyek a második emeletre, de képtelen vagyok benyitni a lakásba, mert MEG KELL NÉZNEM A TELEFONT. Nem hiszem el. Pirosan villog a meccssáv, 120+2., Rio Ave–Milan 2:2. Egyenlítettünk! Remegve dugom be a zárba a kulcsot, az ajtó kinyílik, nincs időm udvariaskodni, nincs időm semmire, csak szabadkozom, mert azonnal be kell kapcsolnom a laptopot, azonnal vissza kell keresnem a streamet, mert jönnek a tizenegyesek, mert minden pillanat számít. A gép berreg, nyílik a böngésző, de a streamoldal halott, és a meccs linkje se működik. Ezt nem hiszem el. Közben megjelenik egy labda a Milan alatt, majd a név is, Bennacer belőtte az első tizenegyest, imádlak, te baltaképű keresztlabdacsászár! Próbálunk a neten keresni egy másik streamet, de nincs semmi, csak kamulinkek, vírusok és *****reklámok. Marad a szöveges eredménykövető, mintha teletexten nézném a meccset. Jönnek sorban a gólok, minden Milan-labda után könyörgök, hogy a másik oldalon a piros háromszög jelenjen meg, de nem, de nem, az összes portugál belövi, aztán eljön az a pillanat, amitől féltem: a hetedik lövésnél piros háromszög a Milannal, kicsivel később felugrik a név, Colombo. Úgynevezett erőcsatár, haha. (Pulzus: 170.) Itt a vége, mondom, és óráknak tűnő másodpercek után a Rio Ave neve alatt feltűnik a – piros háromszög. Ezt nem hiszem el. Aztán újabb két gól, egál, aztán újabb piros háromszög a Milan neve alatt, aztán a Rio Ave neve alatt is (pulzus: 180), még mindig egál. Mind a két kapus elcseszte, Donnarumma itt, Kieszek ott (utóbbit Kiesek-nek kell ejteni, kábé ez az utolsó reményem). Megint a Milant várjuk, és megint érkezik a piros háromszög, hanyatt fekszem a padlón, és elfogadom az elfogadhatatlant (pulzus: 110), gyűlölöm az ostoba, ökör csapatomat. Olyan nincs, hogy a portugálok harmadszorra is elbénázzák a mindent eldöntő tizenegyesüket. Oldalra fordított fejjel bámulom a laptopmonitort, apró fekete labda ugrál a szemem előtt a portugál oszlopban, de amikor közelebb hajolok hozzá, látom, hogy az egy piros háromszög. (Pulzus: 180, üvöltés, ezt nem hiszem el.) Ekkor már tudom, hogy vége, ebből már nem lehet feltápászkodni, ezt a meccset már nem lehet elveszíteni, egykedvűen nézem a Milan-labdát és a Rio Ave-háromszöget, vége, vége, vége (pulzus: 88). A Milan beselejtezte magát az Európa Ligába (ügyesek vagytok, srácok, integetnek a fradisták a BL-ből!), egyszerre gyűlölöm és szeretem a csapatot, ennek sose lesz vége, nézem a plafont, és már azon gondolkodom, kik lesznek a csoportellenfelek, egy jó kis Karabah, esetleg Nizza vagy Nikózia? Tíz perc álmodozás után rákeresek a YouTube-on az összefoglalóra, és hálát adok az égnek, hogy nem találtunk streamet. Infarktusos tizenegyespárbaj, olyan jelenetekkel, amiket el sem lehet képzelni, a lengyel kapus kirúgja a labdát a stadionból, egy másik portugál lövésnél a labda előbb a jobb, majd a bal kapufát találja el, a harmadik meccslabda elrontása után a kispadon ülők egyike a fejét veri a tartóoszlopba, a másik a gyepet csapkodja (ohh, Kuffour!). Nyákos, szemcsés kép, az óceánpárában olasz örömünnep. A futball még akkor is képes meglepetést okozni, ha ismerjük a végeredményt.
Beláthatatlan táj (2020)
BELÁTHATATLAN TÁJ
Beláthatatlan táj, Magvető kiadó, Budapest, 2020
2021
Kőhegyi András: „Ez a világ kétségbeesetten próbálja színesre festeni magát”
Apokrif, 2021/3.
Parti Orsi (csucsorka): Egy év Kiss Tibor Noéval
7szoba.hu, 2021. december 27.
„A történet felénél átszakadt valami és már nem is érdekelt, ki mesél, csak olvasni akartam, nem letenni, míg a végére nem érek ennek az idegtépő kirakósnak és a helyére nem kerül minden; de hát hármat találhatsz, hogy Kiss Tibor Noénál létezik-e olyan, hogy minden a helyére kerül.”
Szilvási Tibor: Könyvjelző
Klikkout, 2021. november 28.
„Kiss Tibor Noé regénye ugyanis, a címéhez híven, beláthatatlan táj, nem könnyű benne orientálódni. Viszont éppen ebben rejlik az ereje: rákényszerít, hogy figyelj rá, olvasd lassan, élvezd ki sorról sorra a precízen megírt, erőteljes képekben tobzódó szöveget.”
Borsodi L. László: Éber kóma
Székelyföld, 2021/november
„Egymásról és lehetséges közös történetükről, valamint saját helyzetükről való tudásuk töredékes volta érzékelteti: olyan beláthatatlan táj az életük, amiből nincs remény, hogy autentikus létezésre támadjanak – tudatos és tudattalan határán, az őszi ködben való tapogatózásuk nem engedi, hogy jövőjüket megismerjék. A regény végén felsejlő továbbszövődések, történetlehetőségek is az ismeretlenség homályába vesznek. ”
Márjánovics Diána: Hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik
Pannon Tükör, 2021/5. (online: 2021. november 13.)
„A testvérpár kommunikációhiányos, terhelt viszonyára, a tanár és a fiatal nő vigaszként talált kapcsolatára és a haldoklótól búcsúzó szülő fájdalmára fókuszáló történet a közhelyeket elkerülve tud szólni az elszigetelt egyén magányosságáról, a társadalmi osztályok közti szakadékról, kétségbeesett szerelemről és a sötét gyászról. Kiss Tibor Noé regénye tehát sokrétegű munka, amely intenzív befogadói figyelmet, többszöri olvasást érdemel.”
Üdvösnek gondolom, hogy sem a regény, sem az eddigi recepció nem buzdít az ilyen típusú olvasatra. Mert a Beláthatatlan táj egy fontos és jó regény. Fontos azért, mert a szó szoros értelmében kurrens – nem is kell sokszor hangsúlyoznia, hogy 2018-at írunk Magyarországon, finoman és érzékletesen teszi mindezt nyilvánvalóvá. Jó azért, mert a nyelvvel és az idővel virtuóz módon bánik. A négy szereplőnket, akik a regény homodiegetikus narrátorai is, izgalmas feszültségeken keresztül láncolja egymáshoz a szöveg, viszonyaik sűrű hálózatát nem oldja fel olcsó, didaktikus magyarázatok tömkelegében.
Bocsik Balázs: Tiszatáj Online
Fehér Enikő: A lányok szerint lángol a bolygó (két Hazai Attila Irodalmi Díj, egy helyszín: Kiss Tibor Noé és Zilahi Anna a Nyitott Műhelyben)
Prae, 2021. október 28.
„Idén különleges időcsapdába kerültünk. Habár 2021 van, 2020 szellemként kísért olimpiát, focibajnokságot és irodalmi díjátadót is. Idén ugyanis a Hazai Attila Irodalmi Díjat kétszer is átadták nagy nyilvánosság előtt: egyszer Kiss Tibor Noénak, aki a tavalyi díjazott és Zilahi Annának.”
Horváth Gabriella: Utazás a krízisek birodalmába (tanulmány)
psychoforyou, 2021. szeptember 21.
„Mind a nők, mind a férfiak keresik önmagukat, egyre égetőbb kérdéssé válik, hogy ki képes megtenni a döntő lépést önmagáért. Eközben egyre sötétebb és hidegebb lesz, ahogy közeledik a karácsony. Lassan letelik a 6-8 hét, a legsúlyosabb érzelmek kifutnak, elérkezik a radikális tettek ideje is.”
Milánkovics-Steiner Kitti: Kiss Tibor Noé regényei egy irodalmi est nyomán
Csorba Győző Könyvtár, blogbejegyzés, 2021. augusztus 5.
„És ami a legtalányosabb kérdés számomra: vajon Noé merre vezetné tovább őket, akik se hősnek, se antihősnek nem nevezhetők. Csupán köztünk élő emberek, akik talán együttérzést, talán megértést keresnek, de mindenképp szeretetet.”
Baranyák Csaba: „csak egyenes, vízszintes vonalak”
Alföld, 2021/6. (83. oldal)
„A gazdag jelentésrétegek feltárása eleve külön tanulmányt igényelne, ezúttal csupán Hulahopp kettős státuszának (Dorka apja és Zsófi barátja) ambivalenciáját, a két fiatal között oszcilláló gondolatainak kétértelműségét és a cím szemantikáját villantom fel.”
Bocsik Balázs: I Want to Break Free
Tiszatáj Online, 2021. június 25.
„Egy recenzió soha nem lehet teljes – a műfaji keret inherens hiányossága. De most különösen úgy érzem, hogy sok mindent ki kellett hagynom. Csak remélni tudom, hogy ebből is az látszik, mennyire jó Kiss Tibor Noé könyve.”
Adódik persze a kérdés, hogyan lehetsz szerelmes, ha a lányod épp élet és halál között lebeg, ha nem tudhatod, hogy lesz-e még alkalmad beszélni vele, ha egyszerre szakad rád a múltad összes rossz döntése és úgy érzed, ezek a rossz döntések mind-mind egyesült erővel löktek ebbe a fullasztó és kilátástalan helyzetbe? Hát úgy, hogy az élet ilyen. Abszurd és teljesen igazságtalan.
Kormos Lili, Jelen Magazin
Esze Dóra: A Beláthatatlan táj, Kiss Tibor Noé harmadik kötete
Libri Magazin, 2021. június 24.
„A monológok mögött folyamatos a háttérzaj. Mintha a Nouvelle Vague készített volna egy emós albumot: minden szám klasszikus cover, telenyomva riasztó és meghökkentő effektekkel. Nyomasztó atmoszféra, beszűkült életterek.”
Bánlaki D. Stella: Ez nem a strandponyvaszett
Forbes, 2021, június
„Kinek ajánljuk? Aki bírja a drámai, mély élettörténeteket, és nem zavarja az sem, hogy az elején picit frusztrálja a szöveg, mert nem derül ki azonnal, hogy kik a szereplők, mi köztük és az események között a kapocs – az egész egy beláthatatlan táj. Aztán persze az író profin adagolja az információmorzsákat.”
Liska Enikő: Szürkeség és magány
PTE EHÖK, 2021. május 10.
„A Beláthatatlan táj egy jó koncepcióra épülő, alaposan átgondolt és gondosan kivitelezett regény. Korlátozott mozgásterű, teljesen hétköznapi szereplői az ismerősség érzetét keltik. Bár a mű közepén leül a cselekmény és kiszámíthatóvá válik a végkifejlet, mégis az utolsó pillanatig szurkolunk a szereplőknek, akiknek a története nem ér véget a regény utolsó lapján.”
Kormos Lili: Az élet megy tovább
Jelen Magazin, 2021. május 2.
„Az egész szövegben azt szerettem a legjobban, ahogy a rendkívüli és a hétköznapi, az álomszerű és a valóságos teljes természetességgel létezik egymás mellett. Mert tényleg elképzelhetetlen valóság, amelyben az ember gyereke élet és halál között lebeg, és bármennyire nem evilági érzés is a szerelem, azért az mégis inkább a hétköznapok normál menetében történik meg velünk, hogy találkozunk egy másik emberrel, akihez elkezdünk vonzódni. Az álomszerű, már-már verses szövegbetéteket pedig olyan banalitások váltják, mint az, hogy egy induló kapcsolatban mindig van valaki, aki tudatosan válasz nélkül hagy egy elolvasott üzenetet és egy másik, aki félóránként ellenőrzi a postafiókját, hogy megérkezett-e már a válasz. Kiss Tibor Noé képes arra ebben a könyvben, hogy úgy beszéljen érzésekről, hogy azok közben se pátoszossá, se giccsessé nem válnak.”
Tudattalanság, tudatlanság, különböző tudatok és nemtudások szólamaiból áll össze ez az igen jó regény, amelyet nemcsak egy erős szerelmi szál tesz elevenné, az ábrázolást nemcsak szociográfiai és pszichológiai pontosság tölti meg élettel, hanem még egy közúti szerencsétlenség következményeinek és okainak következetes, szinte krimiszerű feltárása is megtörténik.
Kőrizs Imre, Mozgó Világ
Ezért adnánk Libri-díjat Kiss Tibor Noénak a Beláthatatlan táj című regényért
Könyves Magazin, 2021. április 26.
„A Beláthatatlan táj világa sokszínű, álomszerű vagy technóritmusú, személyesebb vagy távolságtartó, szmokisan elszálló vagy pontos és megkérdőjelezhetetlen. Sallangmentes szöveg, és ilyen értelemben üdítő szín a palettán, még ha témájában egyáltalán nem az, hiszen amit láttat, az a sötétnél is sötétebb és reménytelenebb.”
ÉS-kvartett (Deczki Sarolta, Károlyi Csaba, Szolláth Dávid, Visy Beatrix)
Élet és Irodalom, 2021. március 5.
„Találkozhat-e a gazdag a szegénnyel? Áthidalható-e a társadalmi szakadék? Természetesen egy becsületes társadalomkritikai regénynek, így a Beláthatatlan tájnak is az a diagnózisa, hogy nem. Nagyon komolyan vett, szinte determinisztikus, összetett társadalomelemzéssel mutatja ezt be, szerintem meggyőző. (Szolláth Dávid)”
Vass Edit: Össze vannak drótozva
Bárka Online, 2021. március 2.
„Kiss Tibor Noé könyvének pedig egy újabb különlegességet ad az, hogy ezt a csapdahelyzetet az én-elbeszélők nem vagy csak kevéssé érzékelik, viszont az olvasó igen, a szereplők megnyilatkozásaiból. Ezzel pedig a szerző a befogadót példátlanul erősen behúzza a szöveg világába, az olvasó figyelmét végig fenntartja, és magabiztosan vezeti őt ebben a beláthatatlannak tűnő tájban.”
Kocsis Katica: Beláthatatlan táj
Kultúra.hu, 2021. március 1.
„Ám első két köteténél már megtanultuk, hogy Kiss Tibor Noé zseniálisan képes adagolni a sztorimorzsákat. Ezért egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy teljesen hatása alá kerültünk ennek a történetnek is. A szöveg nem enged, és bármennyire is depresszív, kilátástalan az általa teremtett atmoszféra, hamarosan „beleveszünk” ebbe a tájba.”
Kőrizs Imre: „Mi történhetett Dorkával?”
Mozgó Világ, 2021/2.
„Az író írja a könyveit, de a könyvei is írják őt: azt hiszem. Kiss Tibor Noé a Beláthatatlan tájjal lett végérvényesen jó író. Jól castingol, jól bonyolítja a cselekményt, jól keveri a nyelvi regisztereket – most már talán majd valamivel többet mer bízni az egyszerűségre is.”
Az ismétlődő motívumok, az irodalmi allúziók mellett a bezártság és a célnélküliség érzetét erősítik a lapok sarkában található – többségében leírójellegű – szövegrészek. Nem mintha maguk a „margináliák” fölöslegesek, céltalanok lennének: nagyon is jelentéstelik, egyik alapvető funkciójuk viszont éppen az, hogy megbontják a regények befogadásakor megszokott olvasásmódot.
Hlavacska András, Kortárs Online
Demény Péter: Túl tökéletes
Könyvterasz, 2021. január 22.
„Két problémát érzékelek, egy egyénit és egy általánosat. Az egyénit úgy fogalmaznám meg, hogy túl tökéletes. A címről már beszéltem, a fülön Kiss Tibor Noé sejtelmes fényképe, a lapok alján különféle fragmentumok, félmondatok, versszerű töredékek futnak: túlságosan kidolgozott, megtervezett, túl kevés helyet hagy az olvasónak, sokkal kevesebbet, mint amennyit a regény valóban kihagyásos, időnként rejtélyes szövetében.”
Hlavacska András: A kilátástalanság krónikása
Kortárs Online, 2021. január 14.
„A játékosság azért is nagyon fontos a Beláthatatlan táj számára, mert ezáltal a regény nem túl szövevényes cselekménye ellenére is fenn tudja tartani az érdeklődést – sőt újabb és újabb olvasásra ösztönöz. Ha az Aludnod kellene egyik bravúrja, hogy eseménydúsan ábrázol egy mélyszegénységben tengődő tanyavilágot, akkor a Beláthatatlan tájé az, hogy időben és térben megrekedt szereplők mindennapjainak eseménytelenségét izgalmas poétikai megoldásokkal feledteti.”
Nyerges Csaba: Zárt perspektívák
Prae, 2021. január 7.
„Számos, nominális stílusban elbeszélt képleírás néhol már céljavesztettnek tűnt, az egyébként jól megformált szöveg ezek hatására bizonyos helyeken nehezen követhetővé válik. Ez viszont nem feltétlenül gond, hiszen ez a regény olyan, mint egy pókháló, amely folyton szövődik, csupán a fonalak néhány helyen kevésbé feszesek; meglehet, ez is a beláthatatlanságot erősíti.”
2020
Kránicz Bence: Beláthatatlan táj
24.hu, 2020. december 21.
„Kiss Tibor Noé stílusában talán sajátos érzelmessége a leginkább figyelemre méltó: az
érzelmek megmutatása műveiben mindig szikár és tárgyszerű, soha nem szentimentális,
mégis nagyon mélyre ható és komoly téttel bíró írói vállalkozás.”
Cs. O.: Véget vetni, de minek?
Népszava, 2020. december 19.
„A Beláthatatlan táj egyfelől izgalmas krimi, melyben a kómatengelyre felfutó három másik szereplőszál finoman megkomponált, DNS-szálszerű összeéréseiből tisztul a kép, s derül ki, miként van köze mindenkinek a balesethez, no és egymáshoz.”
Márton Rozália: Beláthatatlan táj
Ekultúra, 2020. december 11.
„Ebben a négyszólamú regényben nem az elbeszélő a mindentudó, hanem az olvasó, az ebből adódó drámai feszültség teszi izgalmassá a művet. De mi is csak annyit tudhatunk a történetből, amennyi egy-egy monológból kiderül, így gyakran érnek meglepetések.”
A szereplők tetemes hányada képtelen a szerettei megismerésére és megértésére, s ez adódhat figyelmetlenségből, betegségből vagy épp a csoportelvárásokhoz igazodás kényszeréből. Menő a durvaság a társadalom peremén, sikkes a személytelen, közhelyes kommunikáció valamivel feljebb. És persze vannak többen is, akik nem tudnak beszélni, vagy csak úgy, hogy az felér egy ütéssel.
Domján Edit, Dunszt.sk
Gondos Mária Magdolna: Beláthatatlan táj
Magyar Narancs, 2020. december 2.
„A könyv szocioregényként indul, de műfajt vált, és mintha a 19. századi orosz nagyregények kérdései bukkannának föl 21. századi, individualista magyar közegben. Mindez átgondolt dramaturgiával, újító, gazdag prózapoétikai eszköztárral, jó érzékkel megválasztott motívumokkal.”
Domján Edit: Beszorulsz saját tájaidra
Dunszt, 2020. november 30.
„Hogy akadozik a társadalmi kommunikáció, az a regényszerkezet szintjén úgy mutatkozik meg, hogy a narrátorok még azokhoz az információkhoz sem jutnak hozzá, melyekhez az olvasók. Az én-elbeszélők a közös történetüknek csak részleteit ismerhetik meg, így döntéseik aligha lesznek megalapozottak.”
Berta Péter: Beláthatatlan táj
Zama Blog, 2020. november 27.
„Végül, a nehézkes kezdet ellenére egy különleges könyvet kaptam. Nagyon egyedi hangot képvisel Kiss Tibor Noé. Rutinos olvasónak tartom magam, nehéz meglepetést okozni. Most viszont sikerült. Olvassuk lassan, csendben. Időnként letéve, bizonyos idő után visszatérve. Egy-egy fejezetet többször is megismételve. Ahogy egy finom étel esetén minden falatot megízlelünk, úgy a Beláthatatlan táj esetén a soroknak kell átadnunk magunkat.”
Bak Róbert: Amikor egy baleset összefon emberi életeket
Szeged.hu, 2020. november 21.
„KTN könyvében négy ember élete fonódik össze a baleset a következtében, és bár az egyes szereplők lehet, hogy máshonnan jöttek, más háttérrel rendelkeznek vagy más fontos számukra az életben, de mindannyian egyformán küzdenek a magánnyal és kommunikációképtelenséggel, még ha más-más okból is.”
Kiss Tibor Noé szürreálisan szép regényt írt, különleges érzékkel komponálta meg saját halálaink beláthatatlan költői tájképét.
Kertész Judit: Beláthatatlan táj
Corn and Soda, 2020. november 19.
„A mindvégig izgalmas, titokzatos regény – mindenki nyomoz a másik után, az apa a baleset körülményeit és lányát szeretné jobban megismerni, Zsófi, öccse viselt dolgait kutatja, a fiú, nővére kapcsolatait szeretné felderíteni – kőkemény társadalomkritika.”
Károlyi Csaba: „Az égen néhány csillag”
Élet és Irodalom, 2020. november 13.
„Az Aludnod kellene szociológiai, antropológiai, teológiai értelemben is elhagyatott világa, a szereplők szegénysége, kiszolgáltatottsága itt még általánosabb dimenzióba kerül (miként például Krasznahorkainál). Nem a társadalmi nyomornak, inkább egy létállapotnak, világállapotnak a leírása a cél. A Beláthatatlan táj fő ambíciója az emberi kiszolgáltatottság megmutatása.”
Szendi Nóra: Hegyláncok és kenyérmorzsák
168 Óra, 2020. november 11.
„A cím nem(csak) az autópálya menti kietlen vidékre utal, hanem egy tanári asztalra a maga bonyolult mintázatával, csomópontjaival, repedéseivel és az évek rárakódásaival: mikro és makro vetül egymásra, »hegyláncok« és »kenyérmorzsa« válnak szomszédokká az emberi élet összetettségének és törékenységének metaforájában.”
Tamás Gábor: Beláthatatlan táj
Gabó olvas, 2020. november 3.
„A történet a kilátástalanság ellenére, amely végig súlyosan érezhető, mégis felvillant egy reménysugarat. Kiss Tibor Noé írói stílusát kevés eszközzel, hatásvadászat nélkülinek, tényszerűnek érzem. Ettől lesz igaz és őszinte, sallangmentesen egyszerű.”
33 másodperc – Beláthatatlan táj: official videotrailer
33 másodperc
Beláthatatlan táj: official videotrailer
Elkészült a Beláthatatlan táj hivatalos videotrailere. Hosszú hónapok munkájának eredménye ez a 33 másodperc, hatalmas köszönet Komjáthy Zsuzsannának és Kiss Irinának.
A harmadik regényem első képkockáját valamikor 2015 tavaszán rögzítettem magamban. Az autópályán hajtottam, amikor az egyik felüljárón észrevettem valakit: egy ötvenes férfi görnyedt a korlátra, közben cigarettázott, mellette a letámasztott bicikli. Utána még sokáig az járt a fejemben, hogy ki lehetett, mire gondolhatott az a férfi. Elképzeltem, ahogy minden délután odateker a felüljáróhoz, és nézi az alatta elsuhanó autókat. Éreztem, hogy ez az alak, ez a jelenet meghatározza a következő regényemet.
A Beláthatatlan táj írása közben végig tudtam, hogy a szöveggel folytatott munka, a regény mozaikkockáinak összedolgozása mellett a vizualitásnak is nagyobb szerepe lesz, mint korábban. Ennek első látható eredménye ez a könyvtrailer. Az egész csupán 33 másodperc, és én soha nem gondoltam volna, hogy egy 33 másodperces felvételért ennyire meg kell dolgozni. Totál amatőrként vágtam bele az egészbe, s a regény narratívája alapján ötven-hatvan minijelenetből vettem fel összesen majdnem ötszáz fájlt. A gyakorlati nehézségeket, az időjárásnak és a tizedmásodperceknek való kiszolgáltatottságot nem is sorolom, ezekhez képest leülni az íróasztalhoz, és írni a legnyugisabb munka és a legédesebb magány a világon.
Végül kész lett. A narratív szálat kidobtuk a kukába, maradtunk a hangulatképeknél. Felbecsülhetetlen segítséget kaptam Komjáthy Zsuzsannától – már a felvételek készítése közben is, legfőképpen mégis abban, amilyen türelemmel dolgozott a nyersanyagokkal. Hihetetlen érzéke van a képek dinamikájához. A zenét Kiss Irina szerezte. Most már nemcsak én tartozom azon szerencsések közé, akik ismerik a munkáit, hanem a trailer nézői is. Vagyis trailerek. Irina kivételes érzékenysége akkor mutatkozott meg leginkább, amikor a regény beszélőinek világához kellett csatlakoznia. Mivel ebbe a trailerbe csak tizenegy felvétel fért be, ezért a megmaradt képanyagból készült még négy rövidebb, könyvidézetekkel felturbózott minitrailer – ezeket a következő hetekben, csütörtökönként posztolom majd.
Szóval, amíg nem jön a könyv (október 12.), addig ajánlom figyelmetekbe ezeket a videókat! Először az official könyvtrailert, 33 másodpercben.