kiss.tibor.noe

A pécsi Kultúrkertben 2010. június 25-én elhangzott könyvbemutató bővített, szerkesztett változata.

„Kinyitom a szekrényt. A szekrény nyikorog, hiába kentem be margarinnal a zsanérokat. Férfiruhák a bal oldalon, női ruhák a jobb oldalon. Harisnyát húzok. Vigyázva bújok bele, nehogy elszakítsam. A melltartómat szilikonbetéttel párnázom ki. Gyorsan felkapok egy farmerszoknyát. A felsőket egymás után terítem szét a fotel karfáján. […] Egy világoskék pulóvert választok, ötszáz forintért vettem egy turkálóban. Ötven százalék pamut.

Az erkélyajtót használom tükörnek. Egy elmosódott alakot látok a zsírfoltos üvegen, félhosszú hajjal, női ruhában. Aztán a sziluett az oldalára fordul, lábujjhegyre áll, vádlija megfeszül. Végigsimítja a derekát, egészen a csípőjéig. Egy nő elmosódott sziluettje. Összehajtogat egy pulóvert, visszaakaszt egy fogast a szekrénybe.” (Inkognitó, 55.)

Az alábbiakban hét pontban szeretném összefoglalni, hogy szerintem miért jó és miért fontos könyv az Inkognitó, Kiss Tibor Noé most megjelent első regénye.

1. A könyv nem azért érdekes, mert a téma, amiről ír, érdekes.

Ezt a kérdést kell legelőször tisztázni. Az Inkognitó minden bizonnyal akkor is igazán jó könyv volna, ha nem arról szólna, amiről szól. Erre bizonyítékom is van, mégha irodalmi kérdésekben persze nincsenek is bizonyítékok. Nekem most mégis van: a főtéma ugyanis körülbelül csak a regény egyharmadánál kerül elő, először csak finoman, az 53. oldalon. („női borotvát használok”). Addigra azonban már az ember „belakja” a szöveget, megszereti, hogy jó, sodró, finomtollú prózát olvas. Ötvenhárom oldal alatt megismerjük a könyv stílusát, eldől egy könyvről, hogy jó-e vagy sem. Erről a könyvről addigra számomra eldőlt, hogy jó.

2. Az első ötven oldal, mesteri időhúzás.

A regénynek több időrétege van. Az elbeszélés pillanatának jelene a regény első felében hangsúlyos. Pedig voltaképp nem történik semmi: szárad a felmosás, szellőzik a lakás, hősünk várakozik valamire, valakire. Közben elszív egy-egy cigarettát, nézi a Dunát az erkélyről, egy meccsközvetítés hangjai hallatszódnak be a szövegbe, „Greening érkezik a bal oldalon”, „Gera beadása hajszálpontos”, aztán a tévéről is leveszi a hangot. Hosszú oldalakon áll, álldogál az idő a regényben. Érkezik egy-egy sms, hősünk kiönti a felmosóvizet a WC-be. De ez a semmi, ez telített semmi, terhes és vészjósló. Erre szoktuk mondani, hogy vihar előtti, fojtott csend. Erre mondom, hogy mesteri suspense, mesteri időhúzás és feszültségkeltés. Sajnálom, hogy később, amikor szaggatottabb, dinamikusabb, gyorsabb lesz a szöveg, akkor ez a feszült, lassú üresség eltűnik a szövegből.

3. Nevelődési történet

Ez a kifejezés, hogy „nevelődéstörténet” vagy „nevelődési regény”, nagyon iskolásan, nagyon ódivatúan hangzik. Elvégre mégsem Goethe korában élünk. Én mégis egyre inkább úgy gondolom, hogy ez az Inkonitó műfaja, vagy legalábbis ez a műfaji előképe. A nevelődéstörténet határozza meg a műformát. Adott egy fiatalember, aki a felnőtté válás során szembesül saját lelkének bonyodalmaival és ezzel együtt a társadalommal, annak visszásságával. Ez a regény is, mint a műfaj minden klasszikusa, a naivitás elvesztésének regénye. Arról szól, hogy felismered, hogy a világ milyen rohadt egy hely.

Persze azért az Inkognitó mégsem ilyen tiszta képlet. Egyrészt értesülünk hősünk zaklatott gyermekkoráról, látjuk a regényben, hogy a naivitás elvesztése esetében bizony fájdalmasan korán bekövetkezett. Azaz ennek a regénynek eleve nincsenek illúziói. Persze a nem szabályos nemiség problémájának felismerése ennek ellenére is fájdalmas tapasztalat.

A tanulási-nevelődési folyamat része, hogy el kell hagyni a gyerekkorban oly sokáig űzött futballt, mert szörnyű a közeg, szörnyű az erőfitogtatás a pályán és az öltözőben. Saját utakra kell lépni: felismerések, első ruhapróbák, az első negyvenegyes női csizma megvásárlása. „A barátnőmnek lesz” – mondja a cipőboltban a pénztárosnőnek. Először kimenni az utcára női ruhában, bukdácsolni magassarkúban.

A nevelődéstörténeti szál legszebben a Kinga-szerelem történetében bontakozik ki. Megváltó az a kapcsolat, amelyben Noémi, az elbeszélő női imágója felvállalható. Ugye, ez nem magától értetődő. Ebben a kapcsolatban derül ki, hogy a nőiességet tanulni kell, nem elég felhúzni a parókát meg a harisnyát. Hogyan tedd a lábad, hogyan sminkelj, ilyesmi. Szimbolikus súlya van annak például, amikor Kinga azt mondja Tibornak, pontosabban Noéminek, hogy „azért ebben a szoknyában úgy nézel ki, mint anyukád.” (87.) Ez szerintem nagyon fontos mondat. Azért fontos, mert ezzel a mondattal végre Noémit szólították meg, itt egy nő beszél egy másik nőhöz. Mintha azt mondaná neki, azt kérdezné tőle, hogy: – Hogy vagy te felöltözve kisanyám, miért nem adsz magadra? Vegyél már fel egy csinosabb szoknyát! Ezzel pedig segít, hiszen nem azt mondja, hogy hiába öltözöl nőnek, akkor is csak egy trampli, szögletes férfi vagy, egy „ügyetlenül összetapasztott gólem” (75.), hanem, hogy lehetnél jobb nő is, azt mondja, hogy a nőiség tanulható, érdemes dolgozni rajta.

4. A férfinem

A főtéma tehát a transzneműség. Kicsit távolról közelítek. Azt ugyanis nem tudom, hogy miért akar valaki női bőrbe, vagy legalább női ruhába bújni, azt viszont a magam részéről megértem, ha valaki nem érzi jól magát a férfibőrben, férfitestben, férfiszerepben. Egyidősek vagyunk Tiborral és ugyanebben a társadalomban nőttünk fel. Volna mit mesélni. Ma is döntően patriarchális világban élünk, de az a világ, amibe beleszülettünk, sokkal rosszabb volt még ebben a tekintetben. Ezt nem kell részletezni. A patriarchális világ elnyomja a nőt, de ez nem azt jelenti, hogy ezzel a férfiaknak jót tesz. Nem, a patriarchális világrend a férfiakat is elrontja. A hetvenes-nyolcvanas évek teli vannak tönkrement és a családjukat tönkretevő családapákkal, megalázottakkal, alkoholistákkal, erőszakoskodókkal és öngyilkosokkal. Ez nagyrészt a múlt rendszernek köszönhető. Ha ezeket az apákat nézzük, néha olyan a kép, mintha ők is egy háborús, deformált generáció volnának. Mármost mi ennek a generációnak vagyunk a fiai (lányai). Sokan vannak a mi korosztályunkban is, akikből embert akartak faragni. Embert, értsd: férfit. Belevaló, tökös gyereket. És ez nemcsak nálunk volt így, hanem például Angliában is, erről szól Stephen Daldry filmje, a Billy Elliot. Ott bokszolni kellene járni a gyereknek, ehelyett balettozni kezd. Itt focistává kellene válnia a gyereknek, aki ehelyett verseket és női ruhákat próbálgat.

Erre a generációra is jellemző, hogy tagjai közül nagyon sokan olyan apai mintát kaptak, amivel nem lehet mit kezdeni. Mélységesen meg tudom tehát érteni, ha egy férfi fogja magát, és megpróbál kiiratkozni a férfitársadalomból. Az Inkognitóban szerintem a legjobban kidolgozott, a leghitelesebben megragadott figura nem véletlenül az apa figurája. Nem egyszerűen negatív figura, hanem igazi tragikus alak, tragikus sors. A regény azokon a lapjain a legpontosabb, legélesebb, legrealistább, amikor az apa kerül elő. Ennek ellenére persze nem mondanám, hogy a női ruhák hordásának igénye ezeknek az apafiguráknak a következménye. Ez leegyszerűsítés volna, nem erről van szó. De ez is ott van a fontos motívumok között, és ez az, amit én, épp e regénynek köszönhetően, a legjobban megértettem.

5. A kritika

Az Inkognitó a jelenkori Magyarországon játszódik (részben egyébként Pécsett) és mond is valamit a jelenkori Magyarországról.

Aki ugyanis ki akar iratkozni a férfitársadalomból, az ezzel kritikát gyakorol róla. Nem a kritika a regény szándéka, nehogy félreértsetek. Ha ezzel a szándékkal íródott volna, akkor könnyen tézisregény lenne belőle, és nem jutnánk el az ötvenedik oldalig sem. De mégis van benne kritika: például amikor hősünk fogja magát, és egy búcsúlevélben közli atyjával, hogy hivatalos úton meg fogja változatni a családnevét. Mi más volna ez, mint az apajogú társadalom szimbolikájának megsértése. Az apai családnév a vér és a becsület nemesi címere, amiből, ugye, a nők ki vannak zárva. A nevet, azt a fiú viszi tovább, az anyák azok Kovács Bélánék és Szabó Gézánék és a lányok is Kovács Bélánék és Szabó Gézánék lesznek egyszer, ha férjhez mennek. Mármost ebben az egyébként minden ízében modern, mai, kortárs regényben ilyen szép, klasszikus képleteket találhatunk. Ilyen az apa-fiú konfliktus ősi, görög, drámai képlete is.

6. Nyitja a társadalmat

Most egy kicsit személyes leszek. Tibor, illetve hát Noémi olyan ember, aki nyitja maga körül a társadalmat. Az rendben van, ha valaki New Yorkban, Párizsban vagy Berlinben él transznemű értelmiségiként, fel se tűnik senkinek. De Pécsett ez ezért nem olyan mindennapos jelenség. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Tibornak megvan az a képessége, hogy öt perc alatt jóban tud lenni akárkivel, ő afféle társasági güzü, állandóan csöng a telefonja stb. Egy példa: sok év kihagyás után tavaly év végén költözött vissza Pécsre és két hónap után már ő mutatta be nekem az embereket, itt, a saját városomban. Mindezt most csak azért mondom el, hogy lássuk, hogy ő egy egyszemélyes open society, mert ugye, nem csak Tibor ismerkedik öt perc alatt bárkivel, hanem Noémi is. Az én lelki szemeim előtt úgy szokott megjelenni Tibor, hogy megy, megy, közben folyton beszél valakihez, és eközben az előítéletek meg olvadnak el körülötte, mint a vaj a napon. Megy, beszél, észre sem veszi és egyesével nyitja meg maga körül a társadalmat. Olyan, mint azok, akik iszonyú jóízűen tudnak nevetni, és nem lehet nekik ellenállni, hiába, még ha nem is olyan jó a darab, mégis az egész színház velük nevet.

Ez érvényes a regényére is. Ha az Inkognitót valaki elolvassa, nem tudja azt gondolni, hogy ez egy perverz, hogy ez egy undorító fétisiszta, hogy ez egy taszító idegen. Aki ezt a regényt elolvassa, az azt mondja, hogy íme, itt van ez a fickó, az identitásának a kellős közepén egy nagy problémával, és próbálja magát megérteni, próbálja magát megértetni, próbálgatja a helyzeteket, hogy hogyan érezné magát jobban. De hát istenem, mi lehet ennél emberibb? Hát nem így vagyunk ezzel mindannyian? Ki az, akinek teljesen sima, bársonyos, szűzies és zavartalan az identitása?

7. Az elbeszélés érzékisége

Vissza a könyvhöz. Az Inkognitó igazából minimalista regénynek indul: erről beszéltem, amikor a jelen időréteg leírásairól, megállt idejéről, apró tőmondatos megfigyeléseiről beszéltem. De aztán egyre inkább fölforrósodik a szöveg, néhol kimondottan romantikussá és érzékivé válik. Száraz, szikár, részvétlen mondatok az elején, és sodró, forró, érzelmes mondatok ömlenek a végén. Azt is mondhatnám, hogy ez olyan, mint egy nem-váltás: férfias prózából feminin elbeszélésmódba csúszunk át. Ez persze misztifikálás-gyanús, ha úgy vesszük. Meg aztán nem igazán helyénvaló, hogy itt most a pódiumon egy férfi megmondja, hogy mi az, hogy női írás. Én, bevallom, azok közé tartozom, akik hisznek benne, hogy van ilyen, de persze ha ezt én kifejteném, akkor nyilván patriarchális azonosításokat végeznék, és ugye, arra meg senkinek sincs szüksége. Szóval nehéz kérdés ez, én azért titokban úgy gondolom, hogy van olyan, hogy női írás és ez ráadásul nem függ az író biológiai nemétől. Mészöly Miklós Pontos történetek útközben című regénye például határozottan női elbeszélés, teljességgel kilóg a többi Mészöly-könyv közül, (igaz, ebben talán Polcz Alainnek is volt némi szerepe). Joyce Ulyssesének utolsó fejezete, Molly Bloom monológja pedig a női írás szakirodalmának egyik legfontosabb gyakorlóterepe. Szóval tudom, hogy óvatosan kell a kérdéssel bánni, de én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy poétikai szinten megtörténik ebben a regényben a nem-váltás.

A szöveg a legváratlanabb helyeken telítődik érzékiséggel. A porszívó behúzza magába a villanyvezetékét: „A házába visszabújó kábel végigsimítja tenyeremet.” (30.) A nem feltétlen simogatásra teremtett tárgyak simogatása visszatérő motívuma a regénynek. Az alábbi, záró idézetben a műanyag paróka érintése válik simogatássá, műszál simogat valódi haj helyett, de a simogatás akkor is simogatás. A dolog, ami kiváltja az érzést, valami igazinak a pótléka, de – úgy tűnik – az érzés attól még igazi.

„Kezdtem magam is úgy viselkedni, ahogy azt a nőktől láttam, és ahogy azt a nőktől várják. Megigazítottam a parókát, mintha a hajamba túrtam volna, ujjaimat simogatta a műanyag. Nőnek tetettem magam, és a színjáték egyre jobban felszabadított.” (85.)

Noénak szeretettel

Kérem nézzék el nekem zavarom, azt hogy előbb úgy tűnik majd hogy hadarok, aztán kiderül, hogy tényleg hadarok, vagy legalábbis elharapok egy-egy szótagot, akár az obligát pogácsát egy vernisszázson az ember, pláne, ha magyar; tehát nézzék el lámpahőm, aminek oka rutinos rutintalanságom, lévén még soha az életben nem nyitottam meg Kiss Tibor Noé Pillanatnyi hiány című kiállítását a pécsi Nappaliban 2015 március 3-án. Igaz, soha az életben nem jártam Baróton, Mošćenička Draga-n, Ostravában és a horvátországi Pulán sem – legalábbis nem tudok róla.

Nem voltam ott ezeken a helyeken, nézve Kiss Tibor Noé képeit, mégis jelen vagyok, egyfajta hiányformátumban természetesen.

Hiányformátum: ezt most control cé-control vé; úgy érzem ez még jól jöhet később.

Amikor először megkaptam a fényképeket, akkor minden képnél ott volt a fájl nevében a helyszín is, aztán ezek a megnevezések elrepültek, akár az egyik itt nem látható fénykép, amelyen madár rebben a minaret tornyával átellenben. Abba is hagyom azonnal a negatív megnyitást, amely azt taglalja mi nem látható, de ennek a fotónak a hiánya, nemlét-léte mégiscsak fontos: ez a madár volt az egyetlen mozgó lény a fényképeken. Így hiánya máris érthető. Kérdés: mi érthető abban ami nincs? Nincs madár és nincsenek referenciális fogódzók; egy ponton túl lényegtelen hogy melyik kép hol készült, a közös világuk lesz a fontos. És még inkább a fényképek készítője, aki ott van a háttérben.

Nézve Kiss Tibor Noé fényképeit az izgat egy idő után mit vehetett észre először az adott pillanatban ő. Hátravont középcsatárként. Prózaíróként. Noéként és Tiborként. „Nyílegyenes bekötőút vezetett a telepre.” – ezzel az egyszerű mondattal kezdődik az Aludnod kellene című második regénye. „Az állomás mellett háromszintes épület, mintha a töltés oldalából nőtt volna ki.” – ez pedig a napokban megjelent, sorozatnyitó tárcájának a Vagonsötétnek a kezdése: egy elemmel bővültebb mint a regénynyitány, de a nyomvonal, az epikai keréknyom hasonló. Már-már motivikus. Akár egy kézjegy – tehetnénk lábjegyzetbe.

Túl az elcsépelt kacsintáson: inkognitóban van a szerző. (Ha már itt tartunk a kezdeteknél és kezdéseknél, az Inkognitó szövegterébe ekképpen lép és léptet be: „Átlépek a küszöbön”.) Kiss Tibor Noé egyfelől leír, leképez – és ebben a kvázi-visszafogottságában még erősebben és karakteresebben van jelen mintha az egyes szám első személy modalitásában szólalna meg. Kiss Tibor Noé nem feloldódik a tárgyszerűség dimenziójában, az úgy nevezett objektív valóság világszerűségében, tekintete és hangja végig ott marad, kísér és kísért, sőt kivetül és az általa-körülötte kibontakozó-körvonalazódó tájnak, térnek, terepnek lesz érzéki pulzálása, erotikája. És humora – túl és innen az irónián. Érdekes módon én két olyan dolgot is kiolvasok-kilátok Noé műveiből, amit mások nem szoktak észrevenni, sőt azt állítják nincs belőlük egy fikarcnyi se. Az egyik a humor, a másik a derű.

Itt van például a létrás fénykép: ránézek és rögtön elmosolyodom. Ez a humor többrétegű, ahogyan a képeken is nagyon sokszor az előtér-háttér feszültsége ad dinamikát. Ahogyan egyszerűsítő címke a szerzőt szoció-írónak nevezni, ugyanúgy botornak tűnik odatenni a hangsúlyt a képeihez, voltaképpen a képsúlyt, hogy itt posztindusztriális-posztszomszédok fotókkal állunk szembe. Nem szoció, sokkal inkább antropó. Az emberi minimumról, a pillanatok maximumáról, a hiány evidenciájáról.

Valaki vagy valami mindig valamihez képest hiányzik. Megszámoltam: több mint kétszáz ablak és erkélyajtó van a fotókon, megannyi lehetőség hogy valaki belépjen a képbe, belépjen és módosítsa a történetet. Hozzátegyen és elvegyen: merthogy ezt általában egyszerre szoktuk. Több mint kétszáz ablak és erkélyajtó. És egyetlen térfigyelő kamera, ami úgy tűnik éppen a semmit kémleli és pásztázza, a semmi terét rögzíti tehát. Adja magát a következtetés és meg is adja magát: van itt még egy térfigyelő kamera, különleges létfigyelő alkalmazással, ami ebben a nagy semmiben, sőt nagy semmikben a kis mindeneket, a lehetőségeket, az eltéréseket, a színeket, a réseket fürkészi. Without Sárarany, without gazdagszegények, without pitigiccs. Ja és Budapesten még sikerült lefényképeznie egy Szüts Miklós-festményt is életnagyságban a Haller utcában, lánykori nevén Hámán Kató.

„A karmaoldást csak néhány éve engedi az univerzum” – ez a mondat szó szerint így hangzott el tegnap éjjel az egyik ezo-műsorban 2 óra 3 perckor vagy 3 óra 2 perckor, a háttérben ment, miközben az előtérben a képeket nézegettem már sokadszorra, akár egy parabolafilm nyomkereső hőse (zenéjét szerezte – ha már – Ennio Morricone). Alighanem már egészen félálomban voltam, a mondatot még gyorsan beírtam, a gépet pedig lecsuktam.

Kiss Tibor Noé fényképein pedig – melyek között akad olyan, amit inkább Tibor készített és olyan, ebből van több, amit Noé – oldódni kezd valami: a feszültség, a szegénység, a kiszolgáltatottság (ide most behelyettesíthető egy raklapnyi főnévképző). Vibráló mementói annak hogy a pillanatnyi hiányban ölt csak igazán testet az örökös mindenség.

(2015. április 3.)

Kedves Hölgyeim és Uraim,

régóta szerettem volna egy szöveget úgy kezdeni, hogy „Kedves Hölgyeim és Uraim”, sovány vigasz ez ahhoz képest, hogy mennyivel jobb lenne most ott lenni a Ti-ti-tában. Úgy látszik az általam szerkesztett könyvheti könyvek címei az elmúlt napokban úgy repülnek rám és maradnak a közelemben, mint Kiss Tibor Noé ma bemutatásra kerülő nagyszerű regényének felejthetetlen varjai.

Azon még csak mosolyogtam, amikor tegnapelőtt a margitszigeti futás után egy Garázsmenet feliratú buszt láttam a Margit hídon, és Fehér Renátóra gondoltam, a fiatal, ám kellően koravén költőre. Azon már eltöprengtem tegnap a betegágyon, hogy speciel Tóth Kingának mennyire igaza van, amikor az emberi test gépszerűségét szó szerint hangsúlyozza az All Machine című kötetében. Este elbóbiskoltam, aztán amikor felkeltem akkor elfeledve a hónom alatti (nem, nem a távkapcsolót – az a Kispál és a Borz lenne) lázmérőt, összetörtem azt. Szedhettem össze Rakovszky Zsuzsára asszociálva a Szilánkokat és a világító higanycseppeket. Ma meg már ma van és Pécsett kellene lennem, de ehelyett azt mondják szeretteim hogy Aludnod kellene.

Talán, ha maradunk az eredeti címnél, a Varjaknál? Alighanem akkor se lenne jobb a helyzet, ellenben sokkal nehezebben találtam volna meg a be- és felvezető megjegyzések poénbázisát (ha ugyan vannak) és az egésznek a formáját.

Kiss Tibor Noé új regényében bámulatosan találta meg az egésznek a formáját és a formában a poénbázisokat; a bomló-erjedő organizmusok kémiai-antropológiai cserebomlásait. Goethe zseniális regény-előtti regényének, a magyarul Vas Istvánnak köszönhetően Vonzások és választásoknak az eredeti címe a nemesen egyszerű Cserebomlások. Nos, az Aludnod kellene regényvilágban első ránézésre nincsenek se vonzások, se választások. Taszítások és kényszerek annál inkább. Azonban ez csak az Aludnod kellene felvilága. Ahol böfög a felszín. Viszont a mély itt nem hallgat, csak éppen azt a tagolatlan-artikulátlan beszédet, vég-nélküli –véges és a végről szóló motyogást és hőbörgést, ami itt, ebben a világ alatti világban zajlik, nehezen értjük és még nehezebben hisszük.

Az Aludnod kellene nem szocioregény. Elegáns és pontos megfordítása és dekonstrukciója magának a szociográfiának is és annak a napjaink magyar prózájában új erőre kapó írás- és beszédmódnak, műfajnak is, amely a szegényvilágot, a megalázottak és megnyomorítottak mindennapjait szociális realizmussal ábrázolja. Kiss Tibor Noé könyve éppen a vonzásokat és választásokat mutatja meg ebben a végvilágban, ebben a levegőtlen présben; ekképpen regénye a szerelemről és a szabadságról is szól. Pláne, ha azok minimum gyökjelek alatt vannak. Gyökjelek és gyökerek.

A regény első fejezeteit még a Jelenkorban olvashattam, ahogy mondani – és úgy látszik írni is – szokás, annak világa rögtön beszippantott és magával ragadott. Örvénylett bennem és velem egész. Tetszett az az elegáns monománia, ahogyan képződött a szöveg, ahogyan az elbeszélővel együtt haladhattunk a poros kerékpárnyomok mélyedéseiben. Tulajdonképpen ennek kapcsán is ismerkedtünk meg személyesen még 2012 késő tavaszán. Első magvetős szerkesztői felfedezésemként emlékezhet erre az egészre a bennem nem is annyira szunnyadó, inkább éberálomban lévő idősödő memoáríró.

A szerkesztői munka izgalmas öröme az, amikor láthatja hogyan lesz egy félig-főzött, tehát már nem nyers anyagból kész szöveg, a kész szövegből pedig műalkotás. (Ez gyanítom az íróknak talán még izgalmasabb és még örömtelibb és mivel szeretem az örömöket – az izgalmakat csak módjával – ezért tán nekem is írnom és nemcsak aludnom kellene.) Fokozatosan tágult ki ez a szűk-világ. Gazdagodott a minimalizmus. Megismerhettem Noé (tudom másoknak Tibor, avagy Kátéen) munkamódszerét, a szisztematikus körkörös építkezés műveleteit. Ahogyan tisztában van a regényírás, az epikus struktúra elemtanával. Beavatott a regény valóságdimenziójába. Egyik alkalommal le is rajzoltuk a kiadó udvarán a telep topográfiáját. A majorság mint törpe minoritás.

Némi aforisztikusságért nem megyek a szomszédba (ez is aforisztikus lett máris. Máris mint a szomszéd? Ezt vajon felolvassák ma este?), tehát nem állnak tőlem távol az aforizmák, ezért megkockáztatom, hogy ez a regény annyira valóságos, hogy az már nyugodtan-nyugtalanul fikció. Valóságos fikció. Szerves része egy izgalmasan kísérletező, saját útját bátran és lendületesen járó prózaíró immáron életművének, aki remekül úszta meg, hogy rossz műfajok rossz skatulyáiba tegyék, akár őt, akár a szövegeit. Akár az életét, akár a műveit. Sem nem lett bulvárszemüveges coming out, sem nem lesz atlétatrikós, búval-baszott naturalsztikus realizmus. Annál több, kiszámíthatatlanabb és jelentésekben gazdagabb ez a regényvilág – és olybá tűnik regényírói világ.

És van még valami, amit Kiss Tibor Noé új regényének köszönhetünk: az AK mint rövidítés végre nemcsak Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov szörnyű találmányát jelenti. Ennél jobb slusszpoénom, úgyse lesz, úgyhogy le is lövöm gyorsan.

Noé, köszönöm és köszönjük Neked ezt a szép regényt! Mindnyájuknak szép estét!

(2014. június 30.)