Aludnod kellene (2014) – kritikák
ALUDNOD KELLENE
Stumme Wiesen, Nischen Verlag, Bécs, 2017 (Zádor Éva fordítása)
Už máš spát, Protimluv, Ostrava, 2016 (Jiří Zeman fordítása)
Aludnod kellene, Magvető kiadó, Budapest, 2014
Kozma Lilla Rita: Vannak körülöttünk olyan emberek, akik már rég feladták az életüket
20on.hu, 2020. október 10.
„Az Aludnod kellene egy látlelet; kicsit olyan, mintha egy krimibe zárt szociográfiát olvasnánk. Kiss Tibor Noé elbeszélői tehetsége a minimalista és egyszerű képleírásokban mutatkozik meg leginkább, melyek számomra lehetővé tették, hogy pillanatok alatt elsüllyedjek a történetben, és amikor már teljesen benne voltam, nem volt feloldozás.”
Gegő Virág: Tett és nyelv kapcsolatáról
A Szem, 2017. október 27.
„Az Aludnod kellene recepciójában már felmerült kritikával szemben – mely szerint a telepen élők szegénységét feltérképező »leselkedő«, a legintimebb titkokat is láttató perspektíva illegitim –, a szöveg narrációs technikájának érdemeként tételezhetjük azt, hogy a szociális marginalizáció reprezentációja elkerüli a fetisizálás csapdáját.”
Fehér Alfréd: Aludnod kellene
Fehér Elephánt Blog, 2017
„Kiss Tibor Noé az önéletrajzi Inkognitó után alámerült a gorkiji mélységekbe, félelmetes éleslátással tárja elénk a honi létezés legsötétebb bugyrait, tárgyilagos kívülálló, stílusa viszont védhetetlenül töri át az elzárkózó közöny falait.”
Horváth László Imre: Aludnod kellene
Új Ember, 2015. december
„Az egész magyar vidék katasztrófasújtott övezet. Ezt nem kitalálja a szerző, és nem is direkten, hisztérikusan tálalja, a könyv a tényével szociológiai tüntetés, nem a szándékával.”
Bod Péter: Aludnod kellene
Vigília, 2015. december
„Az egyéni sors, az emberi tragédia, a kisiklott élet, a személyiség tehetetlensége nála a maga egyediségében, kisszerűségében és trivialitásában jelentkezik.”
Dánél Mona: Ahonnan eltűnnek a nők
Pannonhalmi Szemle, 2015. XXIII/3.
„Az Aludnod kellene című könyv a posztkommunista férfi-traumákhoz visz közelebb, mely férfiak a maguk szerény érzéki és szellemi kódjaikkal érzékelik az intimitás hiányának végtelen szegénységét.”
A realitásérzékünk kevesebb a könyv nélkül, az a tudásunk, hogy milyen állapotban van az ország, amelyben élünk.
Horváth László Imre, Új Ember
Fáy Miklós: Csodálatos szenvedő szerkezet
Népszabadság, 2015. szeptember 15.
„Van egy ki nem mondott kérdés, amely talán minden kimondottnál fontosabb: miért gondolod te, aki mindezt olvasod, hogy más, vagy hogy különb életet élsz?”
Márjánovics Diána: Csendélet a szürke árnyalataival
Félonline, 2015. augusztus 4.
„Kiss Tibor Noé a feszültségkeltés eszközeit, a krimi és a rémtörténet műfaji kódjait biztos kézzel alkalmazza – elérve azt, hogy a titok, a rejtélyesség áthassa a szöveget. Ennek is köszönhető, hogy az Aludnod kellene egy – rövidsége ellenére is – sűrű, a figyelmet végig fenntartó regény, olyan jól komponált munka, amely többszöri olvasást érdemel.”
ÉS-kvartett: Aludnod kellene
Gács Anna, Károlyi Csaba, Margócsy István és Visy Beatrix beszélgetése
Élet és Irodalom, 2015. április 3.
A beszélgetés felvétele (YouTube)
„Ez a magára hagyottság sok szinten értelmezhető. Egyrészt van a szociografikus réteg. Leír egy olyan közösséget, amelyben egyértelműen csak a rendszerváltás vesztesei vannak. Egy úgy-ahogy boldoguló közösség alól kimegy a talaj, vége annak a gazdasági tevékenységnek, ami őket eltartotta. Ott maradnak, tengetik tovább az életüket, ami azért működik, csencselnek, mindenféle viszonyban vannak egymással, nagyon rétegzett a hatalmi hierarchia, de az is világos, hogy elszabadult, önműködő világ ez, semmi felé se tart. Nem tudja reprodukálni magát. A magára hagyottság másik értelme, hogy a nők elhagyják ezt a helyet, elmennek az asszonyok, az anyák, a lányok. A végén szökni próbál az egyik ott maradt lány, akit meggyilkolnak. Furcsa férfivilág jön létre, de másféle, mint amit ehhez a kifejezéshez általában társítunk: a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a mindenféle értelemben vett folytathatóságnak a képtelensége jellemzi.” (Gács Anna)
Hlavacska András: Kimerészkedni a telepre
Ambroozia, 2015/4.
„Az Aludnod kellene tehát gondoskodik arról, hogy ne csak az olvasó fogadja be a mű világát, hanem ugyanez fordítva is megtörténjen: a telep is rabul ejtse a olvasót. Ebből az állatias, kegyetlen, titkokkal átszőtt világból nehéz szabadulni.”
Adorjáni Anna: Nem kegyelmezett
Székelyföld, 2015. március
„Nem csend van, hanem hallgatás. Számomra éppen ez a játék, ez a bújócskázás az olvasóval a regény legnagyobb erénye. Ahogy a szereplők az éj leple alatt lopakodnak, nyomokat hagynak, úgy osonnak végig a történeteik is a szövegen és világosodnak meg a rejtélyek.”
Vass Norbert: Véglénypark – csodátlanított övezet
Bárka Online, 2015. január 29.
„A könyv elején – mint éjjelente e telep körüli fák közül az árnyak – elő-előbukkan még a humor. Aztán a szótlan szereplők, a véget nem érő esőzés, az alvó varjak és imbolygó fények toposzai westernes, thrilleres, misztikus-krimis irányokat is játékba hoznak. Kiss műfaji elemekből épít szerzői világot, afféle midcult-művet alkotva így.”
Szécsényi Krisztina: Peremi vegetáció
Híd, 2014. december
„A regény nagy erőssége, hogy bár a szereplői felcserélhetők, és csak a második olvasás után kezd körvonalazódni alakjuk, különálló jellemet alkotnak, akiknek egyenként megvan a maguk tragédiája.”
A szerző a minden ornamentikát nélkülöző, lakonikus mondatokkal erős atmoszféra megteremtésére törekszik, fullasztóan szűkös regényvilágot hoz létre.
Márjánovics Diána, Félonline
Balázs Imre József: A perifériák perifériái
Műút, 2014048, 2014. december 29.
„A tétnélküliség megjelenítésének tétjében erős a könyv. Megtalálja azt a formát és azt az elbeszélésmódot, amelyik a vele rokonítható történetek sorában is egyénivé teszi. Nem a »mit mond«, hanem a »hogyan mondja« összefüggéseiben kell keresnünk a Kiss Tibor Noé-könyv csak rá jellemző erejét.”
Nagy Boglárka: mintha nem is léteznének
Műút, 2014048, 2014. december 28.
„Kiss Tibor Noé szabad szemmel alig látható mikrovilágot nagyít fel az olvasói tekintet előtt, amelyből hiányoznak a színek, s amelynek zenei aláfestését a folytonosan zúgó vezetékek szolgáltatják. Az írói/elbeszélői trouvaille részben a nagyítás mikéntjében, részben a regényalakok megformálásában rejlik, a redukált nyelvben, a redukált nézőpontban, a vegetatív létezésre redukált figurák ábrázolásában.”
Molnár Beáta: A nélküliség állapota
KULTer, 2014. október 15.
„A kérdés immár az »írástudók« felelőssége a szociális érzékenység felkeltésében. Kérdés, hogy tud-e eszközként szolgálni ebben az Aludnod kellene.”
Takács Éva: Élet, ami a telepen zajlik
KULTer, 2014. október 14.
„A fragmentumokból összeálló kötet azonban mégiscsak életeket mutat fel, a telep szinte minden lakóját és a telepen működő intézet betegeit is többé-kevésbé megismerheti az olvasó.”
Csillag Lajos: Nem nőnek való vidék
Irodalmi Szemle, 2014/10, 2014. október 3.
„A telep jórészt élhetetlen a nőknek, a férfiak világa ez. Minden anya, feleség, lány számára csupán egyetlen kiút vezet onnét.”
Paszmár Lívia: A semmin és a zsíros csipketerítőn túl
Irodalmi Szemle, 2014/10, 2014. október 2.
„Telep. Nyomor. Egy- vagy kétlábú és egy- vagy kétszemű élőlények osztoznak rajtuk – biológiailag emberek. Sokféle szürkeség. Mindenütt pusztulás, hírnökei a varjak. Kiss Tibor Noé második regényében oda viszi az olvasót, ahol ahhoz, hogy élni elviselhető legyen, aludni kellene.”
Az Aludnod kellene sokáig képes visszhangozni az ember fejében, nem hagyja nyugodni. Azon tépelődik utána az ember, vajon miért nem tudott erről az egészről mindeddig.
Csillag Lajos, Irodalmi Szemle
Marie Claire-könyvajánló
Marie Claire, 2014. augusztus
„A néma semmi az isten háta mögött. Egy majorsági telep és lakói. Az élet negatívja.”
A varjak nem azok, aminek látszanak – három kritika
Új Szó, 2014. augusztus 14.
Sánta Szilárd: Agrothriller a telepen
„A regény egyik nagy erénye, hogy a szerző ezekhez a mélyvilágban tengődő, magukra hagyott, a normális élet lehetőségétől megfosztott, kirekesztett emberekhez érezhetően nagy érzékenységgel és empátiával közelít.”
Csehy Zoltán: A kiszolgáltatottság diorámái
„Kiss Tibor Noé új könyve lecsiszolt szövegtömbök különösen jó dramaturgiai és poétikai érzékkel elrendezett halmaza.”
Veres István: A vegetálás melankóliája
„Olyan valóság ugyanis nem létezik, amelyben nincs egy milligrammnyi komikum vagy nevetés. Az Aludnod kellene fikciónak túl valóságos, valóságábrázolásnak túl művi-sötét.”
Apró Annamária: Akiket ottfelejtettek a rendszerváltók
Könyvesblog, 2014. július 28.
„Kiss Tibor Noé nyomasztó, sötét, levegőtlen és szűk világot teremt második regényében, melynek szövegvilága sokkal egységesebb, mint az Inkognitóé.”
Vidosa Eszter: Mindennapi brutalitás
Új Nautilus, 2014. június 14.
„Aludnod kellene című regényével a szerző bebizonyította, hogy a transgender-tematikát mellőzve is figyelemreméltó szöveget kaphat kézhez tőle az olvasó.”
Kálmán C. György: Állókép varjakkal
Élet és Irodalom, 2014. június 13.
„Végtelenül keserű, reménytelen világ. Mesterien, aprólékos gonddal és nagy erővel megszerkesztett szöveg.”
Inkognitó
Bartók Imre
Inkognitó
Az Inkognitóhoz kapcsolódó kiállításmegnyitó a Trafóban
Az arc üres mező, háborús övezet. Az arc istenérv. Az arc elrejti magát, az arc maszk. Az arc valami, ami nem egészen hús és nem egészen bőr. A fej tárgy, meg lehet fogni, az arcot nem lehet megfogni. Az arc arculat, látvány, tájkép. Az, ami megriasztotta Rilke műve, a Malte elbeszélőjét: „Temérdek ember él, de mennyivel több az arc, hiszen senkinek sem elég belőle egy.”
Az arc konkrét és absztrakt.
Ebből a kettőségből táplálkozik a fiziognómia víziója: az arc mint konkrét elvezet az értelemhez mint absztrakthoz. Ez az ábrázat, ez a külső ezt és ezt jelenti. Hegel már paródia tárgyává teszi ezt az elképzelést, lévén nincs és nem is lehet közvetlen megfeleltetés a látvány és az értelem között. Hogy lehet akkor mégis a művészet, a szép a szellemi kifejeződése? Ha a szép érzéki látszás, akkor egy szép arc miért nem lehet magának a szépségnek a látszása? És hogy lehetséges a fiziognómia áltudományának a Szondi-tesztben olyan különleges utóélete?
Mintha az arc nem megmutatna, hanem elrejtene valamit, mintha eleve erre rendezkedne be. Amikor direkt mutat, kifejez, akkor elveszíti eredeti formáját, vagyis deformálódik, torzul: felvont szemöldök, biggyedő ajak, kitáguló orrlyukak. Ezek a gesztusok, bármilyen őszinték is, szociálisan kódoltak maradnak. Egy kommunikációs rendszerbe illeszkednek, és nem szolgálnak semmiféle Én kifejezéseként. Az arc mint olyan – egy nyugodt arc, egy halotti gipsz – nem utal semmire.
De honnan akkor a vágy, hogy maszk mögé rejtőzzünk, hogy elrejtsünk valamit, ami egyébként sem vagyunk – mi magunk –, vagyis sosem vagyunk csupán az arc által az, amit gondolunk, érzünk. Miért az inkognitó?
A maszk eredetileg nem a rejtekezést szolgálta. Mind az ókori görög, mind a klasszikus japán színházban a maszk meghatározott jelentést hordozott, és kifejezett valamit, egy állapotot, ezáltal egy történetet, illetve annak részletét. Az ember a saját arcával semmit nem tud eljátszani, hiszen az arc – üres mező, háborús övezet. Ezek Antonin Artaud szavai. Az inkognitó nem elrejtőzést jelent, hanem az elvegyülés kísérletét, a vágyat arra, hogy ne ismerjenek fel – eljátszom, hogy nem az vagyok, aki. Vagy épp ellenkezőleg: el kell játszanom, hogy az vagyok, aki, mert amíg nem játszom, addig más vagyok. A színpad alatt/mögött nem lehetek önmagam. Az inkognitóban nem ismernek fel, pontosabban nem ismernek fel akként, mint aki arra vágyik, hogy valami másként ne ismerjenek rá, de felismerem magam, mint egy másik tekintetben felismerhetetlen ént.
Görföl Balázs e kiállítás pécsi megnyitóján – ahol tömör és szép elemzést szentelt az egyes műveknek is – már érzékenyen leírta e paradoxon egyik aspektusát: aki minden erejével el akar vegyülni, feltűnést kelt, aki feltűnősködik, csak egy marad a tömegben.
Az Inkognitó című regény elbeszélőjét persze önmagában véve sem az elvegyülés, sem a feltűnés nem érdekli, egyszerűen létezni szeretne. De éppen ez az, ami nem megy. „Férfi sem vagyok, nő sem vagyok, szánalmas maskarában”, olvassuk, mégis kell a maskara, hogy „valami/valaki” lehessen. Sebzett önarckép, így az egyik kép (Losonczy István műve) címe. Tautológia. Pleonazmus. Szószaporítás. Minden arc sebzett, keresztre feszített, karóba húzott. Lüktet a sebhelyektől. Azért születtünk, hogy alakot adjunk a sebeknek. És a sebek közösek, otthon vagyunk bennük, talán, de nem vagyunk azok, akik lenni szeretnénk. Csak inkognitóban, felismerhetetlenül, valami másként lehetsz az, aki vagy. Miért, miért hagytál el engem – itt válik ketté a személy. Avagy: „Lenni vagy nem lenni” – nem véletlenül a koponyától kérdezik. A koponya a közös, az arc minimuma, változatos persze, mégis, minden emberi koponyát ugyanolyannak látunk. Egy arc – Hamlet – beszél a fejhez – Yorick koponyája –, és arról érdeklődik, vegyen-e magára újabb maszkokat. A válasz egyszerre néma és igenlő. Csak ez van, nincsen más.
Nem tudok kitérni az itt szereplő festmények mindegyikére, de hadd utaljak ismét Görföl Balázsra, aki ezt már megtette helyettem. Csupán egy szó az egyik új műről, Vojnich Erzsébet „Portré”-járól. A portré arcképet jelent, de vajon látjuk-e ennek a hölgynek az arcát? Honnan tudjuk egyáltalán biztosan, hogy hölgy – az alakja mintha elárulná, de ezt sem vehetjük biztosra. Irtózatos sötétségben áll, a tartása mégis nyugodt és magabiztos. Talán ez, ez is kapcsolhatja az Inkognitó elbeszélőjéhez, aki persze korántsem mindig mutatkozik nyugodtnak és magabiztosnak, de az út végén, amelyen jár, ilyennek képzelem. Addig is maradnak a vívóversenyek. És persze meglehet, hogy az útnak nincs semmiféle vége, a nyugalom csak a koponyáé. És hogy ezekből a festményekből és a regényből, amelyek most, úgy hiszem, szerencsésen kerültek egymás mellé, egy másmilyen meggyőződés árad: soha nem ismernek majd rád, és még ezért is harcolnod kell.
(2017. május 9.)
„Harminc év alatt roncsteleppé”
„Harminc év alatt roncsteleppé...”
Balogh Róbert interjúja
2015. február 24.
