A veszély elkerülése
A veszély elkerülése
Megnyitóbeszéd Szarka Zoltán Ahogy te rá című fotókiállításához (Ördögkatlan, Nagyharsány)
Amikor először megláttam Szarka Zoltán fényképeit, rögtön az a szó jutott eszembe: veszély. Fekete-fehér portréfotókat látunk, amelyek nyilvánvalóan szegény falusi környezetben készültek, a legtöbb képen cigány származású fotóalanyok néznek bele a kamerába. Ez a műfaj veszélyes. Jól ismerjük a bulvárhíradók és a képes magazinok közhelyes, hatásvadász fotóit, amelyekről üvölt az emberi megalázottság és kirekesztettség. A felvételeken szereplőknek nincs személyiségük. Valójában csak egy feladatuk van: illusztrálni azt a reménytelen állapotot, amelyben egyre többen osztoznak a közvetlen szomszédságunkban. A gyerekek sokan vannak, többnyire nincs rajtuk ruha vagy csak egy szakadt ing, mutatóba. A fiatal anyuka a csecsemőjét szoptatja, az apa feltűrt tréningnadrágban ül az asztalra támaszkodva. Girhes macska fekszik az ablakpárkányon. Hány ilyet láttunk már.
A kulisszák, persze, itt is árulkodók. Azokon a fotókon, amelyek megmutatják a szereplők hátterét, a szegénység jelei mutatkoznak. A falakon hajszálvékony repedések, a redőny féloldalt dőlve ereszkedik alá, a tűzhely ragad a kosztól. Ezek a kulisszák azonban láthatatlanok, alig vesszük észre, szinte keresnünk kell őket, nem tolakodnak az arcunkba. Szarka Zoltán képei kikerülik azt a csapdát, hogy minduntalan szembesüljünk azzal az ellentéttel, amelyet a lehangoló környezet és az ártatlan emberi tekintetek közötti éles kontraszt kínálna. Nincs lehetőségünk észrevétlenül belecsúszni abba a szerepbe, hogy elkezdjük sajnálni ezeket az embereket. A szegényeket, akiknek ilyen körülmények között kell élniük, akik ennél többet, jobbat érdemelnének. A tűzhely előtt álló fiatal pár, a kerítésnél nyújtózkodó kislány, a jégkrémbe beleharapó kisfiú, a fotós, a néző, mind egyformák és egyenrangúak vagyunk, a fotók sokkal inkább ezt az olvasatot nyújtják számunkra.
A veszély kikerülése azonban újabb veszélyt rejt magában. Ezeken a képeken az érzelmek dominálnak. Almaszedő kislányok állnak egymás mellett, az egyik kezében műanyag vödör, a másik az almás zsákot tartja. Az anyuka megsimogatja kisfia arcát, aki a bicikli csomagtartóján ül. Kislány áll a szélben, a hajában virágmintás fejdísz, a csuklóján strasszkövekkel díszített karóra, csillog a fülbevalója, kezében hosszú szőrű kiskutya. Az emberek egymásba karolnak, szorítják a kerítéslécet, az ágytakarót, átjárja a fotókat a bensőségesség és a testiség. Olyan jó lenne, ha mi is megsimogathatnánk azt a szőrös kiskutyát. Talán a falusi környezet, a természet közelsége teszi, hogy így meg kell szakadnia a szívnek a szépségtől. Mennyire máshogy mutatnának ugyanezek az arcok a VIII. kerületben, mondjuk, a Horváth Mihály téri kapualjakban vagy a Magdolna utca macskakövein. Itt az egyik kép háttereként rózsabokrot látunk, a másiknál a fa árnyékában pihenő férfit, a harmadiknál a kép előterében meghúzódó villanykábelek ívelik át az erdőt és a faluszéli házakat. Mégsem telítődünk túl az érzelmektől. A Boldogság című képen négy nőt látunk, mindannyian másfelé néznek, az egyik kislány csukott szemmel mosolyog. Vagy ott az Öregember kutyával. Elsőre a szalmakalapos bácsi tekintetén időzünk, s csak később vesszük észre a lábai között furcsán tekergő kiskutyát. Dinamika és esetlenség, ezek az eszközök olyan többletet adnak hozzá Szarka Zoltán fotóihoz, ami miatt ezek a fotók szépek, de nem giccsesek.
A szociális vonatkozást azonban így sem kerülhetjük meg. Lehet-e szép az a fotó, amely, minden művészi finomsága ellenére, mégiscsak a szegénységet ábrázolja? Lehet-e lelkiismeretfurdalás nélkül rátekinteni ezekre a képekre? Kimegyünk a telepre, felmérjük az ott élők helyzetét, kérdéseket teszünk fel, narratív interjúkat készítünk. Közösségi programokat szervezünk, kirándulást, falunapot, divatbemutatót, színesre festjük a művelődési ház épületét. Felhúzzuk a műszálas mezt, nyakunkba vesszük a sípot, megtartjuk a futballedzést a kölyköknek. Összegyűjtjük, elszállítjuk és szétosztjuk a segélycsomagokat. Aztán hazamegyünk, a fotókon szereplők viszont ott maradnak. Pedig valahová ők is mennének. Ha csak a pólóikon szereplő feliratokat (Spidermen, Batman, Star Wars) nézzük, akkor biztosan. Erre mégis nekik van a legkevésbé lehetőségük. Talán a legmegindítóbb A szent család című, szárnyasoltárt idéző fénykép, amelyen egy férfit látunk, az ágy szélén ül. A profilja a mellette lévő tükrös szekrényből köszön vissza ránk, mögötte faliszőnyeg, rajta glóriák, galambok. A szent család. A szekrényen asztmagyógyszerek, a sarokban oxigénpalack. A szegénység betegség. Nehéz meggyógyulni, a gyerekek egész télen náthásak, az éhezés miatt nyelőcsőszűkületben szenvednek, a felnőttek korábban halnak.
“Ahogy te rá”, így hangzik a kiállítás címe. A megszólítás elsősorban hozzánk, nézőkhöz szól. Történetek jutnak eszünkbe, asszociálunk, elképzelünk. Arra talán nem is gondolunk, hogy ezek az arcok valójában nem velünk néznek szembe, hanem a fotóssal. A képek készítője egy szociális csomagküldő szolgálat munkatársaként járja az országot Karádtól Tornanádaskáig. Az a természetesség, egyszerűség és intimitás, amit ezek a képek kifejeznek, megmutatják a szereplők és fotók készítőjének egymás közötti viszonyát is. Innen nézve a portrékiállítás megtekintése révén nemcsak a fotóalanyok mindennapi életébe nyerhetünk bepillantást, hanem közelebb kerülünk a szerzőhöz, Szarka Zoltánhoz is. Aligha távozik valaki úgy innen, hogy ne irigyelné azt a békességet, ahogy ő az emberekre tekint.
(2015. augusztus 10.)
Zanza
Zanza
Megnyitóbeszéd a Fiatal Fotóművészek Egyesületének Photobook-kiállításán (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum)
Nézem Torgyánt. Egy szőke kurvát kefél a Szigony utcai lakásban. Nyolcadik kerület, panel. Málladozik a tapéta, a villanykapcsoló mellett koromfekete a fal. Aztán Torgyán az ágyban, meztelenül, kunkorodó kiflivel a lába között. Borospohárral a kezében, a levágott tetejű ajtóra támaszkodva, a lépcsőházban. Nézem Torgyánt egy szál nejlonharisnyában, piros klipsszel a fülében, kékre festett szemhéjjal. A matracon pucsít, a kutyája édesdeden alszik mellette. Torgyán a politikai nézetei miatt kapta a Torgyán becenevet. Magyar ágyba magyar transzvesztitát.
Ártatlan kisgyermek voltam, amikor először találkoztam leporellóval. A három kismalac című mesében a farkas a kéményen át mászott be a kismalacok házába. Ahogy lapoztam, a kémény lassan elvált a laptól, bele lehetett nézni. Üres volt belül az a kémény. De én tudtam, hogy a kismalacok már várják a farkast. Kondért tartanak, forró víz gőzölög benne.
A kondérokban emberfejek főnek. A hajuknál fogva lógatják bele őket a forró vízbe. A főzés előtt a szemüket és a szájukat bevarrják, így a fej megőrzi eredeti alakját. A varrás meggátolja azt is, hogy a fejben lakozó ellenséges szellem kiszabaduljon. A főzés után a megölt ellenség fejét hetekig tárolják egy zárt cserépedényben. Amikor elkészült, felfűzik egy szíjra, nyakba akasztva hordják. Úgy nevezik, tszantsza. Az Amazonas vidékén élő jivaro törzs fejvadászainak eljárásáról először Miroslav Zikmund és Jiří Hanzelka könyvében láttam eredeti fényképeket. Indián harci ereklye, dzsungeldivat. A háttérben asszonyok köpködnek egy másik kondérba, készül a chicha, erjed a kukoricasör. A két cseh világutazó egy Tatra gépkocsival járta be a világot, Afrikát, Ázsiát és Dél-Amerikát. Több ezer fotográfiát készítettek, könyveiket ezekkel illusztrálták. Emlékszem, mennyire megbabonáztak ezek a felvételek. A kócos hajú, felduzzadt ajkú, levarrt szemű, öklömnyi nagyságúvá zsugorított emberfejek.
„Tombol benne a szex. Úgy meredeznek ezek a bibék, mint az óriáspéniszek.” A Romlás virágai című fotókönyvről beszélgetünk a kurátorokkal. Színes művirágok makrofotói, kemény kötésben. Megtévesztően élethűek, az egyik virág szárán hangya masírozik. A temetőben is van élet. Az asztalon ott a többi fotókönyv, a kiállítás darabjai. Trashkönyv, egyedi hordozókra nyomtatott fotókkal, privát felvételek újságoldalakra, elsárgult papírlapokra nyomtatva. Az Édes jó Zebukám című sorozat, egy balatoni nyaraló enteriőrjével. A könyvecskében a falakra kivetített fotókról készített fátyolos felvételeket találjuk. Minden egyes fotókönyv külön világ. Az egyik világít, a másik egy éve őrzi parfümillatát, a harmadik valójában verseskötet. Csak az én fantáziám olyan szegényes. Nézem inkább a csókolózásra készülő embereket. Ugyanazok az arcok a könyv baloldali és jobboldali lapjain. A kötet mindkét oldala külön-külön lapozható, így mindenkiben tovább élhet a remény, hogy végre valakit megcsókolhat. Akár saját magát is.
A platókon férfiak ülnek. Csupa intim felvétel, pedig a képek a nagybani piacon készültek. Az egyik pokrócba bugyolálva fekszik a mikrobusz padlóján, a másik a hagymás zsáknak dőlve alszik. Ugyanazok a tárgyak veszik körül őket. Krumplis zsák, műanyag láda, kerti szék, nejlonzacskó, fonott kosár, gázpalack. A lámpafény megcsillan a teherautók szélvédőjén és a paradicsomok oldalán. Színpompás rend az éjszaka közepén. Újságokkal kibélelt bevásárlókocsi, Barikád, Magyar Demokrata, Magyar Horgász. Villás targoncák egymás mellett. Száz csokor sárgarépa, ezer fej káposzta. Zölden világít a szemembe a kétoldalas paprikamakró, hunyorgok tőle. Becsukom a szemem, de még mindig látom a képeket. A képekben az a jó, hogy történeteket lehet velük elmesélni. Minden ott van a fotókon. Az őstermelők dühe és kiszolgáltatottsága. A visszafojtott várakozás. A hideg éjszakák otthonossága. Egy szebb élet reménye.
Nézem Torgyánt. Nézi a monitort, a képernyőn szélesre nyílott pina. Meztelenül áll az ajtófélfának dőlve, vörösboros pohárral a kezében. Nem tűnik boldognak. Megnyugvást csak akkor fedezek fel az arcán, amikor a csipkefüggönyön keresztül bámul ki az ablakon. Szemben panelházak, a földszinteken kocsmák és százforintos boltok. A parkolóban Szamararoncsok és feltuningolt, rohadó Hondák. A szebb élet reménye valamikor Torgyán előtt is felcsillant. De a szebb élet utáni kétségbeesett reményt jelképezi a temetői művirág, a Happiness Book boldogságkereső gyakorlatainak sora, a Skypebeszélgetés során lefényképezett monitorképekből létrehozott virtuális napló és a jivaro indiánok által harci díszként viselt zsugorított emberfej is. Mind boldogtalanok vagyunk,szebb életről álmodunk. Ne szégyelljük.
(2015. július 1.)
Kiszakadt szív, leszakadt kar
Kiszakadt szív, leszakadt kar
A Talált kincs című ékszerkiállítás az Ezüstláz Galériában
Amikor Szalontai Szonja felkért, hogy tartsak megnyitóbeszédet az Ezüstláz Ékszergaléria kiállításán, gyanútlanul mondtam igent. Szimpatikus az üzlete, de leginkább az a gesztus szimpatikus, ahogy maga mögött hagyta a biztosat, hogy megvalósítsa az álmait. Csak ezt követően, miután megittuk a kávét és kezet ráztunk, jutott eszembe, hogy akkor most olyan mondatokat kell írnom, hogy valaki megvalósította az álmait, továbbá hogy a kiállítási darabok szépek, ízlésesek, kincset találni pedig jó.
Mindig nehezemre esett az alkalomhoz illő módon viselkedni. Egy-egy rendezvényen néha úgy érzem magam, mint a Gyűlölet című francia film szereplői, a néger, az arab vagy a zsidó. Bármelyikük lehetnék, de azt hiszem, végül a zsidó köt bele a nagypolgári közönségbe egy párizsi kiállításmegnyitón. Nem tetszik neki, ahogy tartják a kezükben a poharat, ahogy elegánsan szopogatják a pezsgőt és rágják a semmitmondó, üres mondatokat. Csak az arab nem lennék, aki taperolni kezdi a lányokat, az már tényleg bunkóság. A külvárosi suhancok végül elhagyják a kiállítótermet, felülnek a hévre, és hazamennek a lakótelepre. Mindenki tudja, hogy csak azért nem csináltak nagyobb balhét, mert nem volt hozzá kedvük. Persze, írni más, mint viselkedni. Csakhogy mostanában ezzel is problémáim vannak. Két héttel ezelőtt, a Magvető Kiadó estjén sikerült azt a részletet felolvasnom a regényemből a Radnóti Színházban, amelyben Tatár Pista, azok után, hogy az összes gyógyszert beletömte, rituálisan elégeti a saját anyját egy mezőn. Az anyja évek óta magatehetetlen volt, ezt tudom felhozni Tatár Pista mentségére, a magaméra semmit.
És akkor Szonja kezembe nyomta az egyik kiállítási darabot. A címe: Gyermekkori traumák. A medál egy meztelen baba, piros, fehér és rózsaszínű gyöngyökre fűzve. Van még a gyöngysoron egy szív, valamint, s ez talán eddig nem volt nyilvánvaló, két kar, a porcelánbaba leszakadt karjai. A színek, gondolom, a kislány testéből kifolyó vért jelenítik meg. Elállt a lélegzetem. Egész eddig erre vártam, végre hazai pályán vagyok, dörzsölgettem a tenyeremet. Gyermekkori traumákról tudnék mesélni, s talán Önök között is vannak néhányan, akiknek a kezében legalább egy kicsit megremeg a pohár. De erről nem szoktunk beszélni, pláne nem egy kiállításmegnyitón, úgyhogy semmi ijedelem, most mindannyian viselkedni fogunk. Mosolyogjunk tovább.
A kiállítás a Talált kincs címet viseli, és az alkotók többsége számára ez evidens módon a múltat idézte fel, felkavarta az emlékeiket. Megérinthetjük azt a nyakéket, amelyhez alkotója, Király Fanni két római kori bronz lószerszám-veretet is felhasznált. Becsüljük meg magunkat, 1800 éves anyagot tartunk a kezünkben bőrrel, 24 karátos aranyfüsttel, mesterségesen oxidált hematit csiszolattal együtt. Mások számára a jövőből nézve, természetesen a jelen is múlt. Varga János Gábor eurós érmékből készült gyűrűi egy fiktív 2525-ben lezajló ásatás értékes leletei. A művész a peremüknél körbevágta és felgöngyölte az érméket, mellé a honlapja tanúsága szerint a Laibach In the Year 2525 című számát hallgatta. Együtt izzadtak, markolták a fogót, tépték a gitárhúrt. (Jegyezzük meg: a szám eredetije 1969-ből származik, a Zager and Evans nevű amerikai pop-rockduó édeskés-nyálas slágere, szerintem a Fields of the Nephilim által készített dark-cowboy verzió jobb.)
A kiállítási tárgyakat elnézve újfent megbizonyosodtam afelől, hogy semmi érzékem a manuális alkotóművészethez. Rozsnay Béla egyforintosokból készített gyűrűiről egyrészt az jutott eszembe, hogy nagy divat az érmékkel való játszadozás. Másrészt pedig az, hogy hiába kézenfekvő az egyforintosok újrahasznosítása, az én elfeledett érméim egy dobozban hánykolódnak régi naplók, plüssfigurák és kártyalapok között, amíg be nem szorulnak a sarokba, a karton illesztései közé. Illetve csak remélem, hogy így van, sokkal rosszabb fényt vetne rám, ha kiderülne, hogy visszavittem őket a Nemzeti Bankba egy ropogós ötszázasért cserébe.
A maradék önbizalmam Zsabokorszky Lili műveit látva párolgott el. Az alkotó kavicsokat gyűjt a világ minden tájáról (itt Porec, Stockholm, Galway és Dömös egy darabját láthatjuk), ezek a kis kövecskék válnak az ezüstből készült karkötők díszeivé. Finom, a maga egyszerűségében zseniális ötlet. Mindezt azért állítom ilyen bátran, mert én is gyűjtök kavicsokat – de én csak beraktam őket egy üveghengerbe, azóta is ott üldögélnek. Nézem őket, visszanéznek, ennyi. Pedig akár minden nap magammal vihetném őket az ujjaimon, egyszer a piros-fehér udinei kavicsomat, máskor a laposra és tompára csiszolt sörösüvegszilánkot, amit az Adriai-tengerből halásztam ki. Ez a különbség a művész és a mániákus gyűjtögető között.
De gyűjtögetőként legalább tudom, mit jelent egy talált kincs. Óvodásként éveket töltöttem delíriumos állapotban, a világoszöld matchboxomat keresve. Francia márka volt, Simca, ma már nem gyártják. Egy ideig azt hallucináltam, hogy Romániában hagytuk, Aradon vagy Nagyváradon, ahová nagyanyám és a kutyakiállítások miatt utaztunk. Aztán azt hittem, hogy ott van a varrógép mögött a szoba sarkában, de a gépet lehetetlen volt megmozdítani. Talán még most is ott van. De talált kincs lehet bármi, amire nem számítunk, és egyszer csak ott áll előttünk. A felismerés pillanatában pedig hirtelen meglátjuk azt a hatalmas szakadékot aközött, amit a kezünkben tartott tárgy egykor és most jelentett a számunkra. Azok lehetnek a legboldogabbak, akik nem zuhannak bele ebbe a szakadékba. Akik tudnak gyönyörködni a panorámában, a múltjukban, a jelenükben és abban, ami a kettő között van.
De ha beleesünk, az se baj. Jön majd egy tehetséges művész, összekanalazza a testünket, porcelánba önti. Itt egy láb, ott egy kar, emitt a fej, felfűzve egy zsinegre. Valaki más meg a nyakába akasztja, boldog lesz vele.
Legyenek Önök is boldogok, miközben ismerkednek ezekkel a tárgyakkal.
(2014. július 23.)