Miért jó a homárnak?
Miért jó a homárnak?
Lesi Zoltán & Ricardo Portilho: Egy ugrás és a homár – kiállításmegnyitó
Rögtön azzal kezdeném, hogy Lesi Zoltán versei nagy hatást gyakoroltak rám, ezt eddig még neki sem mondtam. A kiállítás anyagának megismerése csak fokozta a lelkesedésemet, nagyon örülök és igazán megtisztelőnek tartom, hogy kapcsolatba kerülhettem ezzel az anyaggal.
Az itt látható kiállítás Lesi Zoltán és Ricardo Portilho közös munkája. Lesi Zoltán költő és informatikus, aki már az egyik korai projektjével jelezte, hogy hajlamos a kísérletezésre, a határátlépésekre, diplomamunkájában az általa alkotott verselemző program Weöres Sándor szonettjein végzett elemzést. 2008-ban a FISZ, 2014-ben a JAK/Prae gondozásában került kiadásra verseskötete, tavaly pedig mesekönyvvel jelentkezett. Ricardo Portilho Mattos Amszterdamban és Belo Horizonte-ban tanult grafikai tervezést. A Jardim Canadá Művészeti Központ társtulajdonosa. Munkáit többek között a Cidade Gráfica, az Itaú Cultural, a São Paulo / Brazil (2014) és a 10. Brazil Grafikai Biennálé (2013) mutatta be. Ricardo és Zoli 2017-ben az Akademie Schloss Solitude
ösztöndíjasaiként találkoztak Stuttgartban, s ott hozták létre a Magasugrás fanzine-t, amely itt is megtekinthető, illetve megvásárolható. Tavaly decemberben ezzel a kiadvánnyal mutatkoztak be a Solitude-tagok csoportos kiállításán, és már ekkor megfogant bennük a közös munka, egy nagyobb szabású kiállítás terve. Ennek anyagát láthatjuk most itt.
Az alapötlet Zolié, aki az utóbbi években kidolgozott verstechnikáját fókuszálta rá Dora Ratjen személyére. A talált szövegek közül Dora Ratjen története volt az, amelyik, ahogy Zoli fogalmazott, teljesen magába szívta. Dora Ratjenről egy gyors Google-keresés alapján annyit tudhatunk meg, hogy negyedik helyen végzett az 1936-os berlini olimpián női magasugrásban. Később aztán kissé abszurd körülmények között kiderült róla, hogy interszexuális. Dora valójában Hermann, s nem nő, hanem férfi. A versekben megszólalnak a Dorához valamilyen módon közel álló vagy egyszerűen csak a történetbe belesodródó szereplők, Dora apja, Dora szerelme, Dora vetélytársai és mások, további interszexuális atléták. Nehéz eldönteni, hogy mi a valóság és mi a kitaláció. Ahogy haladunk előre az olvasásban, egyik vers a másik után, elfog bennünket a szorongató érzés, a kezdeti bizonytalanság és kíváncsiság után erősödik a gyomorgörcs. Töredékekből épülnek fel a viszonyok, a kapcsolatrendszerek, s közben a szereplők identitása is töredékes, tele elfojtásokkal, megalkuvásokkal, kényszerekkel, megoldhatatlanságokkal. Mindenki sérült.
Ezt a bizarr és szomorú képet egészítik ki a Ricardo és Zoli által készített kollázsok és asszamblázsok. Hat nagyobb méretű, titokzatos fadobozt láthatunk a falakon, annyit elárulok, hogy ezeknek még lesz szerepük Zoli performansza során. Emellett 150 kisebb plexidoboz is elkészült. Ez a forma tovább erősíti a töredékességet, fizikailag is megjeleníti mindazt, amit a versek elmondanak nekünk. A kiállítás egyébként rengeteget merített a Magyarországon viszonylag kevéssé ismert alkotó, Joseph Cornell munkásságából. A huszadik század egyik legkülönösebb művész-csodabogara teljesen kívülről robbant be az amerikai avantgarde képzőművészeti szcénába a harmincas években. Egy fotókiállítás megnyitója után Cornell elővett a zsebéből néhány kollázst, amelyek egyikén egy nő szerepelt, összevarrva a varrógép asztallal. Mindezzel olyan sikert aratott, hogy nem sokkal később már ő tervezte egy szürrealista kiállítás katalógusát, a karrierje beindult. Cornell legismertebb alkotásai a fogyatékos testvére számára készített asszamblázsok, az árnyékdobozok voltak. A dobozok ismétlődő motívumai: játékok, térképek, madarak.
Ricardo és Zoli dobozait nézve világos, hogy töredékek között állunk most itt mindannyian. Belelapozhatunk a fanzine-ba, amelyben versek és újságcikkek olvashatók. A falon fadobozokat láthatunk, az egyikben hímzés, a másikban magasugrórúd. Aztán vannak itt plexidobozok is, tele zavarba ejtő fényképekkel, sportolók, főleg atléták fotóival. Ugrik a macska, ugrik az ember. Többször feltűnik egy széles vállú, kosztümös nő, ő Dora Ratjen. Stilizált tusrajzok a péniszről és a vagináról. Minden kép, minden doboz középpontjában a test áll. Mintha ezek a fotók elkeseredetten próbálnák rekonstruálni a tökéletességet. A tökéletes mozdulatot, a tökéletes testet, a tökéletes női testet. Az ugró homorított felsőteste, a macska farkának íve, Dora Ratjen borostája.
Az egyik dobozban egy homár látható emberi karokkal, értjük a célzást. Furcsa, de miközben a megnyitószövegemet írom, a net egyik vezető topikja épp a hős homár története, amely egy kínai étteremben a saját ollójának amputációja révén tudott kimászni a forró vízből. Az étterem tulajdonosa a kommentelők követelésének engedve nem rakta vissza a fazékba a homárt, hanem hazavitte az akváriumába. Különös, de a homár vissza tudja növeszteni az ollóját, ezáltal teljes életet élhet. A homár képes rekonstruálni a tökéletes testet, de az ember ennél bonyolultabb lény, akár szerencse ez számára, akár nem. Mert hiába az orvostudomány fejlődése, hiába, hogy lassan a homárnak is lehet emberi karja, az ember pedig akár ollókat is növeszthet – az ember nemcsak test. „Jobb elfelejteni a pillanatot, amikor kiderült, / nem lehetek az, aki vagyok” – áll a versben, Dora Ratjen monológjában. Akár ezt mondta, akár nem, igaza volt.
(2018. június 9.)
A nő a vízben
A nő a vízben
Megnyitóbeszéd Varga Rita JÁTÉK Imaginációk című kiállításához (PTE Zsolnay Negyed)
A műanyagzsák lassan úszik lefelé a vízben. Megáll a szikla mellett, kisodródik a kavicsos partra. A fenyőfák ágait tépi a szél. A szélzúgás különös sistergése. A pineák között egy férfi sétál, a kezében horgászbot, beleszagol a levegőbe. Meglátja a szikla mellett heverő műanyagzsákot. A sétányról még nem veszi észre, hogy a ragasztószalaggal körbetekert zsák nyílásából hajszálak futnak elő. Hosszú, sötétbarna női hajszálak. A hajszálakhoz tartozó arcot már a seriff és a doktor leplezi le. Csodálatos arc, apró, flitterként csillogó kavicsszemek a bőrön. Az ajak lilás fénye. A holttest tekintete nyugodt, beletörődő. A seriffhelyettes lefényképezi az arcot, majd zokogni kezd. Könnyek, pára, vízcseppek. Filmtörténeti pillanat 1990-ből, Laura Palmer halottként, műanyag zsákba csavarva jelenik meg a nézők előtt a Twin Peaks című amerikai tévésorozatban.
„Játék imaginációk” – ezt a címet viseli Varga Rita doktori szigorlatának kiállítása, itt állunk most. A 2005 óta létrehozott alkotások több hullámban kerültek a nagyközönség elé, az Ofélia-sorozat képeit követték a terrorbabák, terrorbébik vagy terrorbarbik – kinek hogy tetszik. Ezeket a munkákat látva a tematikát illetően nem sok kétely marad a nézőben. Amikor az ember szembenéz egy olyan Barbie-babával, amely petárdákkal telepakolt töltényövet visel, azonnal eszébe jutnak a kulcsszavak: nemi szerepek, nemi identitás, nemi egyenlőtlenségek. Kovács Ákos és a vak komondor. „Valamit hoz a víz” – utalok vissza Varga Rita egyik kiállításának címére, mi pedig továbbra sem tudjuk magára hagyni Laura Palmer ikonikus holttestét. Ki ölte meg Laura Palmert? A gender zajló vizein hánykolódunk mindannyian.
Néhány szó Oféliáról. Ofélia, Hamlet szerelme a Shakespeare-darab szerint apja elvesztésébe beleőrülve a helsingöri erdőben bolyong, beleesik a patakba, a vízben lebeg, dalokat énekel, majd a ruhája szépen lassan lehúzza őt a víz alá, megfullad. Ofélia kísérletet sem tesz arra, hogy megmentse önmagát, valójában öngyilkosságot követ el. Az Ofélia halálát bemutató leghíresebb ábrázolás az itt is szereplő Millais-festmény. Nem tartom kizártnak, hogy David Lynchre is hatással volt ez a festmény. Ofélia a szentek ártatlanságát szimbolizálja, miközben a magasba emelt, kifordított csukló és a kivillanó nyak erotikus hatást is kivált. Ami közös Oféliában és a műanyag zsákban fekvő Laura Palmerben, az az áldozat tisztaságának ábrázolása.
Az Ofélia-sorozat egy kiigazítási kísérlet. Varga Rita nem fogadja el Ofélia sorsát, Ofélia nem áldozat, hanem az életéért küzdő nő. A vízben evickél, legyen az a Pollack strandja, a Hullám fürdő, a Pintér-kert medencéje vagy az Adriai-tenger. Ofélia megmenthető, ezért vannak körülötte műanyag bóják, ezért visel mentőmellényt. A festmények színes töredékei megidézik az eredeti képet, a tengerben előadott performansz viszont maga a küzdés. Ahogy a videót néztem, eszembe jut egy évekkel ezelőtti hír. Egy nő, valahol Mexikóban az esküvői fotóit készíttette el egy vízesés előtt. Hirtelen megcsúszott, és belezuhant a vízbe. Ha nem lett volna rajta az esküvői ruha, alighanem ki tudott volna mászni a partra. De rajta volt, ezért megfulladt.
A terrorbabás projekt az Ofélia-sorozat ellentéte. Itt nincs mit megmenteni, itt pusztítani kell. Színes ruhákba öltöztetett babák tipegnek a számukra emelt kifutón. Paks, főtér, háttérben egy nejlonszatyros néni. A babák kezében mikrofon, a szájukhoz emelik, majd leengedik, oda, vissza, ritmikusan. Közben mindegyikből valami zene csörömpöl. Teljes kakofónia, a babák néha egymásnak ütköznek. Csak a petárdák fel ne robbanjanak. Vagy mégis. Ezek a babák mintha az összes női sztereotípiát egyszerre akarnák megtestesíteni, ezért Varga Rita kivégzi őket. Az elsőt elüti egy autó, a másodikat elviszi a víz, a harmadik kigyullad, a negyedik öngyilkos merénylőként felrobban, az ötödiket felrobbantják, a hatodik felrobbantja a hetediket, a nyolcadik utas a halál. Laura Palmer a Dunán, Mohács felé. A Vaskapunál találkozik néhány szomorú vizával, százéves példányok, a zsilip innenső oldalán rekedtek. A néni megköszöni az élményt, a nejlonzacskó zizeg a kezében, talán egy paksi ponty rúgkapál benne, jobbra el.
Azok a nemi elvárások még csak szimbolikusak, amelyek már a hatéves kislányokat is a tűzhely mellé parancsolják. Talán az is ártatlannak tűnik, amikor a nőket kényelmetlen cipők, fűzők és egyéb ruhadarabok viselésére kényszerítik, a valóság azonban ennél sokkal kegyetlenebb. Gondoljunk csak bele. Szívem szerint itt tartanék egy ötperces hatásszünetet, hogy tényleg gondoljunk csak bele, ássuk fel a múltunkat, kopogtassunk be a szomszédhoz, a nagynénihez, a nagypapához. Varga Rita a munkáival olyan közismert történeteket dolgoz fel, mint E. Zsanett ügye, akit saját állítása szerint öt rendőr inzultált, s közülük ketten egy sötét mellékutcában meg is erőszakolták. A képrészleteken a nő különböző testrészei látszanak, a rendőrök Lego-figurák. Ovizsaruk. Kicserélhető elemek a gépezetben. Az államhatalom plasztikbábjai. Kockahas, kockafej, jó estét kívánok, közúti ellenőrzés, kérem adja át az iratait. A másik Malina Hedvig története, akit 2006-ban ismeretlenek megvertek, mert az utcán magyarul beszélt a mobiltelefonjába. Varga Rita művein a szájak le vannak ragasztva, Zsanett és Hedvig is hallgat, mindannyian hallgatunk. Ott voltam Pozsonyban, éppen azon a napon, amikor Malina Hedviget megverték Nyitrán. Döbbenten láttam a szlovákiai magyar barátaim reakciót. Azelőtt soha nem látott félelem tükröződött az arcukon, elszürkült arccal jártak-keltek a pozsonyi utcákon. Érett, felnőtt, értelmiségi férfiak.
Egyszer én is éreztem igazi félelmet, néhány évvel ezelőtt. Éjfél körül szerettem volna eljutni az autómhoz Budapesten, a Ráday utcában. Elegáns, trendi kávézók és bárok utcája, még a kilencvenes évekből. A Kálvin térnél elém állt egy tagbaszakadt férfi, aztán hörögni kezdett, szétbaszlak, te büdös kurva, szétbaszlak, bazmeg, vagy valami ilyesmi, pedig nadrág volt rajtam meg egy kis smink, szolidan. Nem részletezem sokáig, futnom kellett. Az utca másik végén egy giroszos állt a bolt ajtajában, kezében egy félméteres késsel. Akkor már hallucináltam, azt hittem, az arab is nekem jön, végül is miért ne. Csak a kocsiban tudtam kifújni magam, ott parkolt az Angyal utcában, a körút túloldalán. Remegő kézzel babráltam a slusszkulcsomat. Soha nem éreztem még annyira megalázva magam, mint akkor. Hirtelen átéltem mindazt, amihez a feminizmus és a genderelmélet élethosszig tartó tanulmányozása után sem tudtam volna eljutni. Egyszeri és megismételhetetlen tapasztalás volt az nekem ott, ifjabb Hegedűs Lóránt templomának tövében. Ő alighanem már sokkal korábban megvilágosodott, eredendően tudja azt, amire én csak aznap este döbbentem rá: a férfi és a nő közötti erőkülönbségnek, ennek a minket végső soron most is meghatározó vadállati csökevénynek a jelentőségére.
Hogy mégsem vadállatok vagyunk, annak megértéshez járulnak hozzá az olyan munkák, mint Varga Rita multimediális alkotásai, ezek a fotók alapján készített festmények, videófelvételek, performanszok. A lábfejről lecsúszott szandál, a vízben szétterülő hajkorona, a bóják között úszó nőalak, a gumibotos legórendőr, a petárdás barbi, a petárdás barbikat magára csatoló gésa, és a számomra legbrutálisabb mű, a horizontálisan elvágott festményeket tartalmazó sorozat – mind rákérdezés. Rákérdezés és figyelmeztetés: észrevesszük-e, szóvá tesszük-e magunk körül a mindennapok apró elnyomásait, amikor visszaélünk a hatalmunkkal, amikor nem hallgatjuk meg a másikat, amikor szexista vicceket mesélünk.
A Varga Rita munkáit elemző András Editet, illetve rajta keresztül Bram Dijkstrát szabadon idézve Ofélia a szimbólumává vált annak az önfeláldozó nőtípusnak, amely a férfi iránti odaadásába akár bele is őrült, megtestesítve a tizenkilencedik század férfijának női függőségre vonatkozó legfőbb fantáziáját. Varga Rita az Ofélia-projekttel és a terrorbarbik sorozatával nemcsak az ezredforduló nőtípusáról szeretne elmondani valamit, hanem, s most őt idézem, „meg akarja szüntetni a kulturális szennyezést, és vissza akarja szerezni az irányítást”. Tartok tőle, hogy az ezredforduló nőjének szimbóluma mégis inkább Laura Palmer. Van, ami nem változik: a nő a vízben, az arcán különös mosoly, éteri szépség. Árvácska, százszorszép, nejlonzsák, szigetelőszalag.
(2017. május 19.)