kiss.tibor.noe

2009. december 4-én költöztem vissza Pécsre. Máig pontosan emlékszem arra a napra, Budapesten ködös-nyákos volt az idő, Paksnál szakadozott fel először a felhőzet, s mire Pécsre értünk a mikrobusszal, amelyet az a nálam pár évvel fiatalabb fiú vezetett, aki szerelmes volt az anyámba, már kisütött nap. Lepakoltunk a ház elé, anyámék rögtön visszaindultak Pestre, én pedig ott maradtam egy mikrobusznyi cuccal a ház előtt. Közben besötétedett, néztem az esti fényeket. A hegyre költöztem, alattam a város, a hőerőmű füstölgő kéményei, a szellemváros panelrengetege, a Dzsámi.

Az első pécsi életem 1997 őszén kezdődött, amikor felvettek az egyetemre. Egy középiskolai osztálytársammal nézegettük a Pécs-térképet a szüleim pestlőrinci házában. Áradoztam, nézd, milyen közel a hegy, felsétálsz ezen az utcán, és már ott is vagy. Az osztálytársam eleinte hümmögött, majd halkan megjegyezte, hogy Budán is vannak hegyek. Buda. Ő budai volt, én pesti. Az ő apja ügyvéd volt, az enyém proli. Azt csak Pécsen kezdtem el megtanulni, hogy ezek a címkék vajmi keveset számítanak.

Az egyetemi éveket követő rövid pesti visszatérésem kudarcba fulladt, párhuzamosan azzal a keserves önkeresési folyamattal, amely a saját transzneműségem felfedezése kapcsán zajlott bennem. Számomra Budapest idegen tereppé változott. Most már tudom, hogy mindez a saját frusztrációimból fakadt, de akkoriban sehol nem találtam a fővárosban menedéket, a lüktetést kalapálásnak, a nyitottságot felszínességnek éreztem. Hiányozni kezdett Pécs. Az emberléptékűsége, a bensőségessége, a számomra követhető tempója. Hogy csak benézek valahova, odaül mellém egy ismerős, egy barát, jön egy másik, egy harmadik, valaki elmegy, mert a gyerekeiért siet, a negyedik viszont marad, éjszakáig maradunk, már nem is ott ülünk, ahol eredetileg, elkavarodtunk, elbeszélgettük az időt. Itt van idő.

Az elmúlt években sokszor tették fel nekem ugyanazt a kérdést. Miért élsz Pécsen? Nem lenne jobb neked Budapesten? A legtöbben azzal érvelnek, hogy Budapest olyan sokszínű város, ahol semmi sem kelt feltűnést, hogy Budapesten el lehet vegyülni a tarka tömegben, hogy Budapesten a szubkultúra intézményrendszere sokkal nagyobb védettséget és szabadságot adhat. Én azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy a tömegben való elvegyülés valódi elfogadást, a szubkulturális pörgés való pedig valódi szabadságot jelent-e. Úgy érzem, hogy ha főként a hozzánk hasonló identitású vagy gondolkodású emberekkel érintkezünk, az csak látszatbiztonság egy konstruált világban. Elszigetelődés.

S akkor témánál is vagyunk. Egyre többen érzik, milyen fullasztó lett a légkör ebben az országban, és szerintem ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy milyen sokan elvonultak a saját igazságukba és világmagyarázatukba. A virtualitás ezt a folyamatot különösen felerősítette, a monitor előtt ülve mindenki könnyen, tét nélkül ítélkezik mások életéről, s csak a saját véleményét visszhangzó közegeket keresi. Aki nem tetszik, azt letiltjuk, kitiltjuk. Ehhez képest az élet: szabadság. Márpedig a szabadságot nem adják ingyen, harcolni kell érte, konfliktusokat, sérüléseket is vállalni. Az én életem úgy alakult, hogy végül a pécsi közeg adott lehetőséget arra, hogy ezt a harcot lefolytassam, hogy szabad ember lehessek. Egy ekkora közösségben az emberek szépen lassan meghallgatják, megismerik egymást, kibomlanak az egyéni történetek, tiszteletben tartjuk a másikat. Itt egyelőre mindenki megfér egymás mellett.

De azért, bevallom, egyre gyakrabban hiányzik a nagyobb pörgés. Ljubljana, Trieszt, Brassó, erre a városméretre vágyom. És nagyon hiányzik a Duna.