kiss.tibor.noe

Játszotta, tanította, írt róla, mégsem lett focista. Foglakozott piac- és közvéleménykutatással, tördeléssel. Otthon érzi magát Budapesten is, Pécsett is, de igazán nem tartozik sehová. Két könyve jelent meg. Egy önvallomás és egy regény. Kiss Tibor Noéval végtelen kíváncsiságáról, a futballról és sorsbeli pozíciókról beszélgettünk.

Jól tudom, fociztál?
Szerettem focizni gyerekkoromban. Apám szerette volna, ha sportoló leszek, azon belül nyilván futballista. Tízéves koromtól tizenhét éves koromig fociztam. Aztán elmentél a MÚOSZ Bálint György újságíró iskolájába, majd szociológiát tanultál. Akkor éppen úgy éreztem, hogy újságíró akarok lenni. De a MÚOSZ-ban a szociológiatanárom, Lakatos László olyan nagy hatással volt rám, hogy inkább Pécsre mentem szociológia szakra. Mindig olyan radikális kérdéseket tett fel, amelyekkel felkorbácsolta, provokálta a hallgatóságot. Az egyik ilyen kijelentése az volt, hogy nem létezik „tehetség”, csak „hozzáférés”. Persze, mindenki tiltakozott. Szerintem ez marha jó felvetés, nekem akkoriban felnyitotta a szememet. Az, hogy valaki híres zongorista lesz, elsősorban nem azon múlik, hogy mennyire tehetséges a zongorához, hanem hogy egyáltalán hangszerhez jut-e valaha.

Tehát nincs tehetség?
Nyilván van, de szerintem a tehetségnél nagyobb szerepe van az említett hozzáférésnek. Ha valaki gazdagabb családba születik, belekezdhet nyolc-tíz dologba. Elviszik ide-oda, sportolni, zenélni, színjátszókörbe. Aztán vagy tetszik a gyereknek valami, vagy nem, de könnyebben meg tud ragadni valahol, és nagyobb eséllyel érhet el jó eredményeket. Nem minden család számára adódnak azonban ilyen lehetőségek. Akiknek nincs anyagi és kulturális tőkéjük, azoknak nagy valószínűséggel hozzáférésük sem lesz. Az ő gyerekeik esélyei sokkal rosszabbak. Egy vidéki kisfiú álmodozhat arról, hogy profi vívó legyen, de lehet, hogy soha az életében nem fog vívópástot látni, ha mondjuk 100 kilométerre van a legközelebbi hely, ahol kipróbálhatná magát.

Ismered a kísérletet, amikor egy szociológia órán az előadó kitett egy dobozt a terem elejébe és arra kérte a hallgatókat, hogy mindenki dobjon bele egy papírgalacsint? Akik az első sorokban ültek könnyen beletaláltak, de akik a hátsó sorokban voltak, a közelébe sem értek. Erre a hátsó sorokban lévők felháborodtak, hogy ez így nem fair, nekik alig van esélyük beletalálni a dobozba ilyen messziről. A tanár megmagyarázta, hogy ilyen az, amikor valaki hátrányból indul. (Az életben.)
Szemléletes példa.

Mit csináltál az egyetem után?
Visszamentem Pestre. Mondván, ott több lehetőségem lesz. De addigra már eléggé pécsivé váltam.

Kétlaki vagy?
Jelenleg pécsi vagyok. De nem mindig tudom, hol vagyok otthon. Talán azért is, mert nagyon fontosak számomra a helyek, szeretek utazni. De itt ne valami nagy dologra gondolj. Ez lehet akár egy biciklizés is. Pár nappal ezelőtt Mohács környékén tekertem egyet, bejártam négy-öt falut. Mindig lázba hoz, ha felvetődik annak a lehetősége, hogy elutazhatok egy olyan helyre, ahol korábban még nem jártam. Fel tudnék sorolni legalább 15-20 várost vagy régiót, ami közel áll hozzám.

Mondanál hármat?
Pécs, mert otthont adott számomra. Ez a legtöbb. Rajongok az Isztriai félszigetért is, nagyon szeretem az ottani kisvárosok hangulatát. A harmadik legyen most Brassó, egy többkultúrájú, pörgős nagyváros, közel a természethez, tele történelmi és középkori emlékekkel, arról nem beszélve, hogy a magyarságnak is megtalálni benne a nyomát.
Amikor egyeztettük az interjú időpontját, akkor szintén külföldön voltál.
Tavaly megjelent németül az Aludnod kellene című regényem, ennek kapcsán hívtak meg a bécsi egyetem Finnugor tanszékére. Bécs most nem fér fel a dobogóra… De ha holnapután kérdeznéd, akkor lehet, hogy Béccsel kezdeném.

Felkérésre írtad a regényt?
Igen is, meg nem is. Írtam egy novellát, ami megjelent a Jelenkor folyóiratban, és többen biztattak azzal, hogy bővítsem regénnyé azt a szöveget. Éppen elkezdtem dolgozni ezen, amikor megkeresett Szegő János, aki ugyancsak találkozott a novellámmal, aminek akkor még „Varjak” volt a címe. Azzal az ajánlattal állt elő, hogy szeretné, ha a Magvető adná ki a készülő második regényemet. Egy darabig el sem akartam hinni ezt az egészet, akkora büszkeséget éreztem.

Jó visszacsatolás. Most mi vagy, újságíró, író?
Író és tördelek mellette. Az újságírást leadtam.

Miért?
Elsősroban futballról írtam, de megcsömörlöttem tőle. Nagyjából tizenöt éve írok minden egyes Bajnokok Ligája fordulóról, eleinte a Magyar Hírlapba, azután a pozsonyi Új Szóba, s közben alapítottam és szerkesztettem egy futballal foglalkozó honlapot is, amelyet idén tavasszal bezártunk. Már nagyon régóta nem azt jelenti számomra a játék, amit kamaszkoromban. Mondok egy példát. Régen voltak a klubcsapatok és azoknak még volt nemzeti hovatartozáshoz. Mondjuk az AC Milan a kilencvenes években egy olasz focicsapat volt, olasz játékosokkal, többségében olyanokkal, akik gyerekkoruk óta kötődtek a klubhoz, a városhoz, a régióhoz. Akkoriban egy futballcsapat akár öt-hat évig ugyanazokra a játékosokra épült, nem volt akkora mozgás a játékoskeretekben. Most egy európai klubnál öt év alatt akár nyolcvan játékos is megfordul. Magyarországon meg százötven, itt még rosszabb a helyzet. A futballklubok Európában egyre inkább gyökértelenné válnak, elveszítik a helyi közösséghez fűződő kapcsolataikat. A futball mára a popipar része lett, és engem a popipar nem érdekel.

Megvan a címünk! A popipar nem érdekel!
Ne ezt add címnek, mert megtévesztő. A pop, mint ipar tényleg nem érdekel, de a tömegkultúra és a popzene egyáltalán nem áll távol tőlem. Néhány évvel ezelőtt Irodalmi Diszkó címen szerveztem esteket Pécsen, ahol a beszélgetések után az írók DJ-vé váltak, és a kedvenc zenéiket játszották le, nagy bulik voltak. Egy csomó popzenekart is szeretek, de számomra a futball elsősorban sport, a foci a sportértéke miatt fontos nekem. Esterházy Péter mondta egyszer, hogy a futballhoz kétféleképpen lehet viszonyulni, focistakén vagy szurkolóként. Én egyértelműen focista vagyok, nem érdekel a felhajtás meg a körítés, csak a kilencven perc, a játék finomságai, egy testcsel, egy labdakihozatal, egy jó szerelés.

Szerinted hogyan bírhatjuk jobb rálátásra a környezetünket? Hogy ne essünk abba a hibába, mint a klubcsapatok.
Mindannyian próbáljunk jót tenni a saját környezetünkben. Én például írok, és ha egy szövegemmel vagy a regényeimmel tudtam adni az olvasóknak valamit, élményt, felismerést, akkor elégedett lehetek. Hihetetlen érzés, amikor azt hallom, hogy számomra ismeretlen emberekre milyen nagy hatással volt valamelyik regényem vagy egy tárcám, novellám. De mindenkinek más az útja. A testvérem például tanár, ő más eszközökkel teszi meg ugyanezt. Minden egyes évfolyamot lelkiismeretesen végigvisz, és közben nagyon mély emberi kapcsolatok alakulnak ki közte és a tanítványai között. Nemcsak a történelmet tanítja meg a diákjainak, hanem átad nekik egy olyan értékvilágot, amelynek középpontjában a másik ember iránti feltételen tisztelet áll. Szerintem amúgy mindenki jót tesz maga körül, aki tiszteli a másik embert, akár azzal, hogy segít neki, hogy meghallgatja, de még azzal is, ha vitázik vele. Egyre inkább ebben hiszek.

A könyveidet olvasva azt lehet mondani, hogy nyitott vagy másokkal, mások történeteivel szemben.
Kíváncsi vagyok az emberekre. Arra, hogy ki, mit, miért gondol. És egyre inkább úgy érzem, hogy jó volna többet találkoznom olyan emberekkel, akik másként gondolkodnak. A legtöbben csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit mondanak a barátaink és a velünk egyformán gondolkodó emberek. Nekem az mindig jó impulzus, amikor olyan emberekkel beszélgethetek vagy találkozhatok, akik teljesen máshogy élik az életüket. Éveken át dolgoztam kérdezőbiztosként. Eleinte az utcán kérdeztem, aztán rengeteg politikussal, cégvezetővel készítettem interjúkat. Érdekes látni, hogy az embereket mennyire különböző dolgok foglakoztatják. Ezzel az országgal nincs olyan nagy baj, csak mintha nem tudnánk elfogadni, hogy a másik ember értékrendje, mindennapi valósága más, mint a miénk. Az jelentene számunkra felszabadulást, ha rájönnénk, hogy mindannyian megférünk egymás mellett.

Az inkognitóban írtad: „A főtt krumpli száraz volt és ízetlen, ezt meg kell mondanom [a pincérnek]” – gondolja Noémi egy étteremben, hogy azonnal hozzáfűzze: „De reklamálhat-e bármiért is egy férfi, női ruhában?” Ugyanígy szólhat-e egy hajléktalan társunk, ha atrocitás érni az után?
Ez jó kérdés! Szólhat, de messzebbről dobja a papírt a dobozba, sokkal messzebbről, szinte egy másik helyiségből. Nincs sok esélye. Szomorú, de világosan látszik, hogy mindenki tudja, hol a helye a társadalomban.

Emlékszel, hogy mikor kezdted összerakni magadnak a világot?
Tisztán. Nagyjából ötéves lehettem, amikor óvodai kirándulásra vittek bennünket a Ferencvárosból Hűvösvölgybe. Aznap reggel is apám vitt óvodába. Nem tartotta sokra a pedagógusokat. Munkás volt, lenézte a tanárokat, mert azok nyáron nem dolgoznak. Az osztályfőnökömet is alsónadrágban fogadta, amikor az családlátogatásra jött hozzánk. Ő így demonstrált. Az alsónadrág volt az otthoni viselete, és esze ágában sem volt az osztályfőnök kedvéért fölvenni egy rendes nadrágot. Ez azért sem mellékes, mert azon a napon is a nadrággal volt a baj: mackóban vitt az óvodába, ahol már a folyosón nagy veszekedés támadt ebből. Apám azt ordibálta, hogy márpedig neki ne írják elő, mibe öltöztesse a fiát. Emlékszem, ahogy buszoztunk át Budára, az óvónők arról beszélgettek egymás között, hogy milyen szépen kiosztották azt a bunkó apukát. Aztán odahaza ugyanez megismétlődött, apám a konyhaasztalnál ülve mesélte el anyámnak, milyen bunkók az óvónők, de ő nem hagyta magát, és jól kiosztotta őket. Én meg közben legóztam, próbáltam összerakni, hogy mi a valóság, hol az igazság. Hamar szembesültem a relativitással, és ahogy ezekben az években felfedeztem a nemi identitásom szabálytalanságait, végképp kívülállónak kezdtem érezni magam.

Kívülállóként beszélsz magadról, mégis szociográfiai pontossággal rögzített társadalmi tényekkel szembesíted az olvasókat.
Számomra fontos a valósághoz való minél korrektebb viszony, a szociografikus látásmód. Engem is az ilyen szövegek ragadtak meg kamaszkoromban, Konrád György Látogatója, aztán Tar Sándor írásai. Persze, nagyon tetszett az abszurd is, rajongtam Kafkáért, Ionescóért, de egy idő után azokat a szövegeket kerestem, amelyek direktebb módon reflektáltak az engem körülvevő valóságra. Nem véletlenül dolgoztam évekig kérdezőbiztosként, nem véletlenül kerültem a szociológia szakra, és nem véletlenül készítettem mátrixot a második regényem, az Aludnod kellene írása közben. Az első olvasóim, két közeli barátom szerint a könyv első verziója kegyetlenül nyomasztó lett. Úgyhogy fogtam egy kockás lapot, és a könyv összes szakaszát pontozni kezdtem egytől tízig, aszerint, hogy azok mennyire nyomasztóak. Akkor tudtam, hogy nagy a baj, amikor az utolsó két fejezet majd’ mindegyik szakaszának kilencest kellett adnom. De annak ellenére, hogy kívülről tudtam, hol zajlik a cselekmény, hiszen gyermekkoromban rengeteg időt töltöttem azon a telepen, amelyről a regényt mintáztam, a könyv írása közben számos fotót is készítettem róla. Sőt, valahol még hányódik egy saját kezűleg rajzolt térkép is a telepről. Ezek a dokumentumok sokszor segítettek a regényírás közben. Egyre gyakrabban érzem magam földhözragadt figurának, főleg, mióta egyre többet mozgok bölcsész- és művészkörökben.

Ez a tényfeltáró szenvedély sarkallt regényírásra?
Nem mondanám. Inkább a saját transzneműségem felismerése. Ha nem lennék transznemű, akkor nem indultam volna el ezen az úton. Folyamatosan szembesülnöm kellett egy megoldhatatlannak tűnő identitásproblémával. S egyszer eljött az a pillanat, amikor világossá vált előttem, hogy nincs tovább. Akkor az írás látszott az egyetlen olyan megoldásnak, amelytől a belső konfliktusaim megoldását remélhettem.

Sikerült?
Ha csak saját magamra gondolok, akkor igen. Sikerült, mert magabiztosabb lettem, letettem egy regényt az asztalra. (Az önéletrajzi mű Inkognitó címen 2010-ben, jelentős kritikai visszhangot keltve jelent meg – a szerk.) A regényírás közben sokat tanultam önmagamról, ettől erősebb lettem. Most már transzneműként is jobban elfogadnak, de ehhez, érzésem szerint, az is hozzájárul, hogy regényíróként valamelyest ismertebbé váltam. Hagyományos polgári úton vívtam ki az elfogadást. Kicsit bolond vagy, fested magad, női ruhákban jársz, de azért a mi kutyánk kölyke vagy, ezt gondolhatják rólam. Nekem viszont egyre gyakrabban eszembe jut, hogy mi van azokkal, akik ugyanúgy szeretnek női ruhákban járni, mint én, csak éppen nem írnak könyveket. Rengetegen vannak, akik hozzám hasonlóan küzdenek a saját nemi identitás-problémáikkal, de a társadalom számára láthatatlanok. Nem merik felvállalni magukat, mert félnek az elutasítástól.

Nem gondolod, hogy az első – a magyar transznemű coming-out prózának nevezett – regényed nekik is segítség?
Nagyon remélem, hogy az. Amikor először szembesültem azzal az érzéssel, hogy talán mégis nőként szeretném leélni az életem, a nyolcvanas években jártunk. Fel sem merülhetett, hogy én erről bárkivel beszéljek. Nem volt internet, nem voltak fórumok, nem léteztek telefonos segélyvonalak. Időnként sötét pestlőrinci utcákon bolyongtam női ruhában, évek teltek el így. Nehéz érzékeltetni, hogy ez a magányosságnak milyen fokozata. De még ezekből a tapasztalatokból is rengeteg előnyöm származik, máig jól tűröm a mások számára nyomasztó, lehangoló élményeket, sőt, bizonyos értelemben vonzódom hozzájuk. S bár a helyzet sokat változott a nyolcvanas évekhez képest, az Inkognitó megírását az is motiválta, hogy hátha lesznek, akiknek sikerül erőt adnom. Szerencsére így is történt, viszonylag sokan megkerestek a könyv megjelenése után. Olyanok is, akik egészen más testképzavartól szenvedtek. A saját test el nem fogadása, az önmagunkkal való viaskodás a könyv univerzális érvényű üzenete lett.

Az Inkognitó apafigurája nem igazán szerethető alak. Apád olvasta a regényeidet?
Ahogy telt az idő, látszott, hogy az Inkognitó miatt beszélnem kell vele. Nem akartam, hogy a rokonoktól vagy az újságból, tévéből tudja meg, a fia könyvet írt, ráadásul transznemű, amiről ő korábban nyilvánvalóan semmit sem tudott. El kellett hozzá mennem, gyalogoltunk a szántóföldek között, megbeszéltük, nem volt könnyű. A másodiknál hasonló volt a helyzet. Már csak azért is, mert az Aludnod kellene több olyan történetet is elmesél, amelyek a valóságban vele estek meg. Ott van mindjárt a kötet első jelenete, a protézisét kereső férfi magánszáma. Ez az ő fogsorkeresése. Nem szerettem volna megakadályozni, hogy hozzászólhasson. Ennyivel tartozom neki.

Miatta kezdtél focizni?
Miatta is. Tízéves voltam, amikor beállított velem a Fradihoz, és rögtön le is igazoltak, miután a toborzón tíz perc alatt lőttem három gólt. Akkoriban tényleg imádtam futballozni, folyamatosan játszottam, az utcán, a játszótéren, a telepen, mindenhol. Persze, az is nyilvánvaló, hogy egy gyerek csak abból tud választani, amit a szűkebb környezete felkínál neki. Ha mondjuk művészek vagy értelmiségiek vettek volna körül, akkor talán gitározni tanultam volna. De Pestlőrincen vagy a ferencvárosi panelokban nem laktak ilyen emberek, nekünk nem voltak ilyen ismerőseink. Ez nem azt jelenti, hogy ne szerettem volna focizni, de nem is nagyon volt más lehetőségem. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor a MÚOSZ újságíró-iskolájában szociológiát tanító Lakatos László előállt azzal a kérdéssel, hogy szerintünk létezik-e tehetség. Nagy felháborodást okozott, amikor meg is válaszolta a saját kérdését azzal, hogy tehetség nincs, csak lehetőség és hozzáférés van. Nekem akkoriban a futball volt ez a lehetőség. Bár napról napra távolodom tőle, azért hetente egyszer még ma is jól esik focizni egyet. S azt hiszem, a társadalmi érzékenységemet, az igazságvágyamat részben szintén a magyar labdarúgóközegnek köszönhetem.

Ezt hogy érted?
Egy teljes könyvet lehetne írni az itt tapasztalt kínos történetekről. A kezdeti kamaszcsínyek után hirtelen tétjük lett a dolgoknak. Áruházi lopások nagyüzemben, vandalizmus, csempészet – a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáról beszélünk. Számomra a mélypont mégis az volt, amely úgy indult, hogy egy Honvéd ellen elveszített bajnokin a cigány származású csapatkapitányunk nagyon gyengén játszott. A lefújás után az egyik csapattársunk, akinek az apja igen befolyásos embernek számított akkoriban, „kurvaanyázva” és „büdöscigányozva” üvöltötte végig az öltözőig vezető néhányszáz métert. És nem szólt rá senki, sem a saját apja, sem a többi szülő, sem az edző, senki. Utólag rekonstruálható az a romlottság, amely elől menekülni akartam, s amelynek nemritkán aktív résztvevője is voltam. A csapattársaim engem egyébként nem nagyon cseszegettek, egyszerűen hülyének néztek. Nagyon más volt például az ízlésem: az egyik edzés után kiesett a zsebemből egy kazettatok, a Leukémia zenekar Közel a fejhajlító-géphez című lemezének a borítójával. (Rajongónként megjegyezném, hogy a basszusgitáros Jancsics Dávid mára neves korrupció-kutatóvá vált az Egyesült Államokban.) Távolodtam ettől a világtól, és erre még rátett a nemi identitásom keresésének súlyos kalandja, úgyhogy leléptem. Egyik napról a másikra, még a cuccaimért sem mentem vissza.

Pedig a magyar foci a huszadik században afféle olvasztótégely volt, zsidó, sváb, román, szerb és szlovák származású játékosok alkottak világraszólót. A sport pedig, mint Afrikában vagy Dél-Amerikában még ma is, a leghatékonyabb kitörési lehetőséget biztosította a mélyszegénységből. Mi változott meg?
Úgy tűnik számomra, hogy Magyarországon jelenleg a társadalom különböző rétegei között alig van átjárási lehetőség. Szinte tökéletesen elzáródtak a mobilitási csatornák. A legrosszabb helyzetben éppen az olyan eldugott tanyákon, kistelepüléseken élők vannak, ahol az Aludnod kellene játszódik. Több millió ember él Magyarországon halmozottan hátrányos helyzetben, ezeken a tanyákon, telepeken a legrosszabb minőségű az oktatási és egészségügyi ellátás, az infrastruktúrát jó esetben egy kocsma jelenti. Éppen a napokban olvastam arról, hogy jelenleg kétszáznál is több háziorvosi praxis betöltetlen Magyarországon, többségében Borsodban és Békésben. Az itt élők problémáinak megoldásáról a hivatalos politika gyakorlatilag lemondott. Négyévente megveszik a szavazataikat párezer forintért vagy néhány doboz konzervért, és kész.

Mégis vannak világszerte ismert művészeink, egy Fischer Ivánunk, egy Esterházy Péterünk.
És? Már bocsánat, de az semmin sem változtat, hogy Esterházy Péter regényeit ismerik szerte a világban. Ez önmagában nem mutatja meg egy társadalom fejlettségi szintjét. Az Aranycsapat végigverte a világot, mégsem mondhattuk, hogy Magyarország az ötvenes évek elején annyira klassz hely lett volna. Egyébként a pécsbányai srácok példáin keresztül látom, hogy mennyire nehéz számukra a kitörés, az előttük álló minták nem éppen a hagyományos polgári értékvilágot képviselik. De hétről hétre érzékelem az erőfeszítéseiket, miközben gyakran az is nehézséget okoz számukra, hogy vegyenek egy buszjegyet, amivel be tudnak menni a városba. Emellett nap mint nap találkozom azzal, hogy az ő mindennapi problémáik a társadalom szerencsésebb tagjai (akik közé például én is tartozom) számára láthatatlanok. A nyomorúságuk elképzelhetetlen számunkra, az ízlésüket, szokásaikat, nyelvi kódjaikat lenézzük, kinevetjük. Annál, hogy nincs a társadalmi rétegek között átjárás, csak az lehangolóbb, hogy kapcsolat sincs, nincsenek valódi ismereteink egymásról.

Nemrég olvastam újra Illyéstől A puszták népét, a mentalitás és a társadalmi környezet mintha semmit sem változott volna közel száz év alatt Magyarországon.
Ez érdekes, mert én is tavasszal vettem elő megint. Mintha egy végtelen spirálban léteznénk. Felülről várjuk a megoldásokat, korrupt függőségi viszonyokban érezzük magunkat otthonosan, habozás nélkül átgázolunk a másikon, ha abból bármilyen előnyünk származhat – ráadásul rendre olyan vezetőket választunk magunknak, akik mindezt garantálják számunkra. A rendszerváltás ilyen értelemben ugyancsak felülről kierőszakolt változásnak bizonyult, amelyre nem voltunk felkészülve. Hirtelen hullott az ölünkbe a demokrácia, s úgy reagáltunk, mint a gyerekek, először csak a fogyasztói társadalom termékei nyűgöztek le bennünket, mindenáron kellett a csillogó kocsi meg a LED-tévé. Persze, ez érthető egy visszatérő történelmi tapasztalat tükrében: a sorozatos rendszerváltások miatt mindenki arra törekszik, hogy minél hamarabb egzisztenciát teremtsen magának. A nyugalmi időszakok itt mindig túl rövidek voltak ahhoz, hogy a modernitás polgárinak tekintett értékei – a kooperativitás, a szolidaritás, a felelősségérzet – leszivárogjanak a talapzatig, és átitassák az egész társadalmat.

Pécsbányán például sikerül elérni bármilyen változást?
Pécsbánya valahol még mindig ilyen missziónak tűnik nekem, de már nem elsősorban a futball miatt. Bár nagyon megkedveltem a srácokat, a heti egy edzés legfeljebb arra elég, hogy levezessék a feszültséget, egyelőre még olyan fogalmakat is nehezen tudok megértetni velük, hogy mit jelent egy csapatban játszani. Ugyanakkor az edzések révén megismertem egy nagyobb közösséget Pécsbányán, és lassan ők is megismernek engem. Előfordult, hogy különböző városi rendezvényeken találkoztam velük úgy, hogy én női ruhában voltam, sminkelve. Ezek necces szituációk voltak, szembenézni ezekkel az übermacsó, roma csávókkal. A lányok, persze, most is nyitottabbak voltak. A kezdeti sokkon túl vagyunk, átléptünk az ismerkedési fázisba, néhányukkal nagyon emberi beszélgetéseink alakultak ki a saját identitásunkról. Nekik most én vagyok a furcsa, női ruhát viselő fociedző és író. Kíváncsi vagyok, merre lépünk tovább.