A lovak mozdulatlanok
A lovak mozdulatlanok
A tavalyi fotósorozatom a Beláthatatlan tájhoz kapcsolódott, Jelek a gépről címmel. Akkor a kötetben megjelenő Dorka-szálat fűztem tovább tíz új prózaverssel, és a versekhez tartozó képeket kínáltam mellé.
Most a 2020-ban nekem ítélt Hazai Attila Irodalmi Díj kapcsán rendeztem össze egy kisebb sorozatot. Nyolc fotót válogattam ki, amely a díjátadón (2021. szeptember 8.) került kiállításra, és október első hetéig tekinthető meg a Nyitott Műhelyben. A kiállítást reményeim szerint még néhány helyre el tudom vinni, a fotók pedig ezúttal is megvásárolhatók. Ezúttal nincs sokszorosítás, a képekből egy-egy példány készült, és kerül eladásra. (A nyolc fotó négy képpárból áll, a párok akár együtt is megvásárolhatók.) A sorozat A lovak mozdulatlanok címet viseli – a fotók leírása és egyéb információk az alábbi apróbetűs részben olvashatók.
Nem található.
A fotók egyedi darabok, minden képből egy példány készült ebben a méretben. A képek ára: 66 ezer forint. Minden megvásárolt fotó mellé ajándékba adom a Beláthatatlan táj dedikált példányát. Képpár megrendelése esetén beszélhetünk kedvezményről 🙂 A képek megrendelése a honlapon keresztül történik, de a vásárlási szándék jelezhető az e-mail címemre küldött levélben is. Az átadás, fizetés, számlázás részleteit személyesen egyeztetem a vásárlókkal e-mailen vagy telefonon. A képek technikai jellemzői: giclée nyomtatás, 270 grammos Radiant White papír, 5 mm vastag, kemény, habosított PVC-lemezre kasírozva. A képeket akasztóval felszerelve adom. A képek pontos méretei az egyes fotók leírásánál megtalálhatók. A nyomdai munkákat a pécsi Xpress Digital nyomda végezte.
Szegő & Szvoren: szevasztok!
Szegő & Szvoren: szevasztok!
VS.hu, 2015. január 4.
Az utolsó kört futjuk a Beláthatatlan tájjal, és gondoltam, itt az ideje néhány szót ejtenem a szerkesztőkről. A többes szám nem véletlen, ketten vannak!
A Magvető részéről, ahogy az Aludnod kellene esetében is, Szegő János a szerkesztőm. 2012 májusában ismerkedtem meg vele Pécsett a JAK-napokon, ahol mindjárt jelezte, hogy az Inkognitó és az akkor még Varjak (brrr, káááár) munkacímen futó regény/részleteim alapján a Magvető szeretettel vár a szerzői közé. Örültem nagyon, madarat lehetett volna velem fogatni, vagy ahogy János rögtön közbevágna: varjat. Jancsi számtalan erénye közül talán a legfontosabb ez a páratlan tempó- és arányérzék. Érzékeny a ritmusra, a szövegek finomságaira, de bármikor képes belátható és beláthatatlan távlatokat nyitni. Szeretem a gyorsaságát és a gyakorlatiasságát: észreveszi az árnyalatokat, méltányosan bánik az érvekkel, mégis képes határozott, alaposan megokolt döntéseket hozni. (Amelyekkel általában egyetértek.) A regény legnagyobb narratív dilemmájára az ő fejéből pattant ki a megoldás egy pécsi kávézóban, bár ő azt szokta mondani, hogy együtt jöttünk rá (nagyon rendes a János). Igen, ez az érzékenység az ő esetében nemcsak a regényszövegre vonatkozik, hanem a szerkesztési folyamat egészére is. Megint egy rá jellemző távlatváltás.
Valamikor három évvel ezelőtt éppen Szvoren Edináék vendégszobájában szedelőzködtem, amikor Edina megjegyezte, mintegy mellékesen, hogy szívesen kipróbálná magát szerkesztőként, és arra gondolt, hogy az első általa szerkesztett kötet lehetne az én készülő regényem (akkor még egy sort sem írtam le a regényből). Abban a pillanatban is madarat lehetett volna fogatni velem, ványadt, nyolcadik kerületi galambokat, anorexiás verebeket. Oké, akkor már barátok voltunk, de így is nagyon büszke voltam magamra. A közös munka, persze, visszahozott a földre, Edina mellett úgy éreztem, hogy nem a történetet, a perspektívákat, a motivációkat, az embereket, a tárgyakat, hogy nem a monitort nézzük, hanem egy olyan mikroszkópot, ahol minden bekezdés, mondat és szó a végtelenségig nagyítható. A szöveg folyamatos próbatétel alatt állt, és alighanem ez a legjobb, ami egy szöveggel történhet szerkesztés közben. Csodálom Edina különleges tekintetét és gondolkodásmódját, hogy mindig észrevesz valami olyasmit, ami addig gyakran mindannyiunk előtt rejtve maradt. Mintha nem ugyanabból a szögből nézné a világot, mint a többi ember.
A Beláthatatlan táj szerkesztésének utolsó fázisában vagyunk. Mindkettejüknek hálás vagyok ezért az összetett és kemény közös munkáért. Most kicsit még küzdünk a könyvvel és magunkkal, a regény a járványhalasztás miatt lassan kilenc hónapja áll „megjelenésközeli”, idegőrlő állapotban. Egy biztos: ez a könyv Edina és János különböző irányú és különböző rétegeket érintő mélyfúrásai nélkül nem lenne olyan (reményeim szerint érzékeny és sebezhető, ugyanakkor több lábon is megálló), amilyennek szerettem volna.
(Fotók: KTN)
Elmúlástörténetek
Elmúlástörténetek
VS.hu, 2015. január 4.
Az Index tárcanovella-sorozatában is szerettem volna elbúcsúzni apámtól. Amikor végre elkészült a szöveg, kiderült, hogy az Indextől is búcsúznom kell.
VANNAK CSODÁK, PEDIG NINCSENEK (Élet és Irodalom, 2020. július 31.)
Egy évvel ezelőtt Dániában dolgoztam a regényemen (pontosabban akkor éppen Aalborgban kávéztunk Havasréti Jóskával), amikor megjelent az első írásom az Index tárcasorozatában Milyen életünk lehetett volna címmel. Nagyon erős, személyes szembenézés volt az a szöveg, apám életével, a családunk életével, szembenézés egy rakás alapvető hiányérzettel. Apám állapota nem sokkal később erősen leromlott, most pedig már nem él – az a szöveg, ami most az Élet és Irodalomban megjelent, a visszafordíthatatlansággal, az elmúlásával, a testi leépülésével való szembenézést rögzíti.
Fura, hogy ez a személyes, családi elmúlástörténet az eddig ismert Index elmúlásának pillanataiban született meg, pontosabban a szöveg éppen megjelenésre várt, amikor Zsuppán András szerkesztő jelezte, hogy a tárcasorozatnak vége. Velem együtt többek tárcája is „bentragadt” az Index rendszerében, és az Élet és Irodalom vállalta, hogy ezeket az írásokat megjelenteti – a búcsú jegyében. Köszönet jár ezért az ÉS-nek, mégis érzek valami keserűséget – ezt a szöveget az Indexnek írtam, és szerettem volna, ha ott jelenik meg.
Nem lehet most kihagyni az általánosságokat. Sokszor szerettem az Indexet, sokszor idegesített, sokszor egyetértettem, sokszor vitatkoztam vele – dehát ezért jó egy lap, mert friss, lélegzik, jó értelemben provokál. (A sors nagyon furcsa fintora, hogy én a print világában a Szombathy Pál által főszerkesztett Magyar Hírlapot tekintettem ilyen jó lapnak.) Persze, a stílusos gonzó és a felületes nyegleség között hajszálvékony a határ, tömeglap mivolta ellenére az Index olykor belterjesnek tűnt (főleg Pécsről), és még sorolhatnám, de minek: számomra is az Index volt A lap. Már most hiányzik.
Visszatérve a személyességhez. Nagyon jó ötlet volt a tárcarovat létrehozása, megtisztelő volt a szerepelni benne, megjelenni az Istennek nehéz című antológiában. Az indexes írásaimra rengeteg pozitív visszajelzés érkezett. Köszönettel tartozom Haász Jánosnak és Zsuppán Andrásnak azért a munkáért, amit az elmúlt évben a rovatért elvégeztek – és reménykedem abban, hogy valamilyen formában lesz közös folytatás.
(fotó: Index)