Az Élet és Irodalom november 13-i száma péntekre esett, ami 2020-ban minden, csak nem jó jel, Károlyi Csaba „szép” írása miatt viszont érdemes volt megkockáztatni egy sétát az újságoshoz (nyomtatásban szerettem volna először olvasni, bár a neten is elérhető). „Az Aludnod kellene is nagyon »szépen« beszélte el a legszörnyűbb dolgokat. A Beláthatatlan táj pedig már címével is azt mondja, nem sok remény van akkor sem, ha nem olyan szörnyű körülmények közt élünk. S ha lehet, az új mű még inkább »szépen« meséli el ugyancsak titokzatos történetét” – írja a kritikus, és ennek örültem. A járás is jól esett, és nagyon tetszett a „beláthatatlanság” körüli morfondírozás, aki viszont nem szereti, ha egy kritikából kiderül, hogy ki a gyilkos, az óvatosan olvasson. (Károlyi Csaba: „Az égen néhány csillag”, Élet és Irodalom, 2020. november 13.)

A 168 Órában Szendi Nóra kritikája olvasható (a lap már szerdán megjelent). A néhány napja Szépírók-díjjal kitüntetett szerző (újfent gratulálok!) írása stílusosan imitálja a regény ritmikáját, kellemesen elmerül a zajokban, a kórház-gyár hasonlatnál felcsillant a szemem. „A Beláthatatlan táj nem didaktikus, visszafogottabb, érzékenyebb, lélektanilag árnyaltabb, mint a szenvtelen, kopár szépségű mondatokból kalapált Aludnod kellene.” – írja Szendi Nóra, aki azért a regényben „érdektelenebb pasztell árnyalatokkal is találkozott”. Direkt csináltam az elpasztellizálást 😊 A cikk a képre kattintva, majd nagyítva jól olvasható. (Szendi Nóra: Hegyláncok és kenyérmorzsák, 168 Óra, 2020. november 11.)

Majdhogynem a maguk módján kilátástalan helyzetben élő szereplők, a „kisemberek” perspektívájából írta meg ismertetőjét Tamás Gábor, a Gabó olvas című blog szerzője, aki már az Aludnod kellenét is bemutatta honlapján. Megérte várni a könyvre, írja egy helyütt, és ez végülis a lehető legjobb dicséret közel félévnyi csúszás után. „Erős és valós, szikár szöveg. Az élesen kirajzolódó generációs különbségek és az igazi családi kapcsolatok hiánya fájó.” – az, fájó, nem is tudok mit hozzátenni hirtelen. Talán csak annyit, hogy köszönöm az írásokat. (Beláthatatlan táj, Gabó olvas, 2020. november 3.)