Jó, akkor kimegyünk az udvarra. A gumikesztyűt az előszobában hagyjuk, ez a karantén hatodik hete. Sokan a napokat számolják. A telefonom a lépéseimet számolja, 280 lépés, 10 kalória, pedig már délután öt óra. Tegnap még rosszabb volt, a mobil végig az íróasztalon maradt. Hol vannak már a kétszázötvenezer lépéses hónapok? A kőfalnál jó a háttér, belógnak a bokrok a képbe. A szomszéd udvarból halk zene szól, egy kislány sipít a műanyag motoron. Leülök egy zöld műanyag székre, passzol hozzá a hideg, munkászöld ing. A képen nem látszik. Megpróbálok olyan arcot vágni, mint aki vidám. Zsuzsi kattintgatja az Olympust, a szárítókötelekről színes csipeszek lógnak. Beletörlöm a kezem a nadrágzsebembe, a kézfertőtlenítőt sem hoztuk ki a lakásból. Soha nem értem, hogy telik el egy óra a fotózgatással, és hogyan keletkezik ezalatt 246 kép, amiből maximum kettő jó. Most négy, ez klassz, ez egészen kivételes. Az egyiken még a piros tulipánok is látszanak. Néhány képem mosolyogni próbálok, látszik az erőlködés. Vicsorgok, mintha nem lennének fogaim. A ráncokkal nincs gond, a barázdákkal sem, a párttitkárosan feltupírozott haj: kellemes retró. Csak a vicsorban ne látnám apámat, ahogy fekszik a lepedőn, beesett arccal. Gyuri szerint olyan vagyok, mint egy kocsikísérő, akit 1958-ban kivégeztek.