A magyar próza elmúlt harminc évében sokan megírták már a megalázottak és megszomorítottak történetét, a nehéz sorsú kisközösség monoton és brutális hétköznapjait. Így aztán a műfajban tett minden újabb próbálkozás gyanúsnak tűnhet, hiszen törvényszerűen magán viseli az elődök jegyeit, ismétléssé válik. De vajon mi a helyzet akkor, ha egy művet − nevezetesen Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című kisregényét − az ismétlés alakzata szervezi, ha a szövegben hemzsegnek a vissza-visszatérő motívumok, jelenetek?

Az Aludnod kellene tisztában van azzal, hogy milyen hagyományba ágyazódik be, pontosan tudja, hogy kiknek a történetét mondja újra, Kiss finoman jelzi is a viszonyítási pontokat (Sátántangó, Sinistra körzet, Verhovina madarai, A mi utcánk, Nova stb.). Maga a mű tehát újraírás; éppen ezért az ismétlésekre nem pusztán elbeszélői fogásként kell tekintenünk, hanem mint az önmeghatározás kísérleteire. Kiss azáltal, ahogyan a különböző ismétléseket használja, voltaképpen azt bizonyítja, hogy kisregényének − és a hozzá hasonló alkotásoknak − létjogosultsága van a kortárs magyar prózában, megmutatja, hogyan lehet úgy újraírni, hogy a szöveg ne váljon unalmassá.

Ami már csak azért is érdekes kísérlet, mert a történet színhelyéül szolgáló telep mindennapjai éppen hogy a monotonitásról szólnak. (A monotonitással kapcsolatos rosszérzésünket talán csak az enyhíti, hogy tudjuk, valamikor vége kell, hogy szakadjon, nem mehet így a végtelenségig, hiszen a telepen már alig élnek fiatal nők, a gyerekek is egyre kevesebben vannak: ez a közösség kihalásra van ítélve). A szöveg nem győzi hangsúlyozni (néha már-már túl direkt módon), hogy ez a hely és az itt élő emberek beleragadtak az időbe. „A telepen megállt a levegő” (47.), „a jövő sosem került szóba” (59.), „sürgős dolga senkinek sem volt.” (64.) „Egyhangúan teltek a napok.” (105.) „A telepen senki sem hordott órát, nem mérte az időt.” (68.) A visszatérő jelenetek egy része is ezt a hatást erősíti, de maga a szöveg − miközben jól érzékelteti a dolgok körkörösségét − mégsem válik egyhangúvá, legfőképp talán azért nem, mert csak motívumok, egy-egy apró mozzanat, jellegzetes, feltűnő szó, szókapcsolat ismétlődik, nem pedig teljes mondatok, hosszú szöveghelyek. A mű elején például a következőket olvashatjuk: „Régen minden más volt. [Pongrácz Antal] egyszer addig verte Szokola Bandit az istállók mögött, amíg az be nem vallotta, ki lopja a raktárból a benzint. […] Senki sem hallotta meg Szokola Bandi könyörgését. Elestél, megütötted magad, taszigálta ki az istálló elé a félájult férfit.” (13.) Ez a jelenet a következőképpen tér vissza később: „Szokola Bandi a földön ült, az orrát törölgette. Beleköpött a zsebkendőbe, még mindig véreset. Köhögött, szédült, képtelen volt talpra állni. […] Nagyon elestél. Megütötted magad. Pongrácz Antal fel akarta segíteni Szokola Bandit a földről, de az nem fogta meg a karját. […] Legközelebb jobban vigyázol majd a tégláidra, mondta hirtelen Pongrácz Antal.” (51−52.) A második idézet leleplezi az első szöveghely felütését: dehogy mentek a dolgok régen másképp, a szerepek akkor is ugyanazok voltak, csakúgy, mint az erőviszonyok.

Ugyanígy tér vissza a mérgezés motívuma is a szövegben: „Pongrácz Antal egy időben fagyállóból kotyvasztott pálinkát árult a boltjában. Érdekes íze van, mondogatták egymásnak, mégis hetekig itták, feleannyiba került. Aztán valaki rosszul lett, így derült ki a mérgezés. A telepen mindenki megijedt, mert az illető többé nem tért vissza az intézetbe.” (55.) A regény végén a szenvedélybetegek intézetében megint többen rosszul lesznek (Pék Laci rovarölővel és gyomirtóval vegyített bora megteszi a hatását). „Hárman felépültek a mérgezésből, de a negyedik férfiről semmit sem tudtak. Az intézetbe már nem jön vissza, ebben mindenki biztos volt.” (112.)

Folytathatnánk még a példák sorolását, ezek pontos számbavételénél azonban fontosabb észrevennünk, hogy a regény az ismétlések funkcióját nem szűkíti kizárólag a ciklikusság érzékeltetésére. Ezzel a megoldással él például akkor is, amikor a szereplők kegyetlenségét, illetve állatiasságát hangsúlyozza. Gulyás Feri hasonló módszert használ élettársa, Irénke megszabályozására, mint amivel a disznót bünteti meg: „A disznótartásról lemondott, amikor a koca csak kettőt ellet, majd reggelre felfalta a kismalacokat. Dühében egy hétig nem adott enni a disznónak, az pedig éhségében akkora lyukat rágott az ólajtóba, hogy ki tudta rajta dugni a fejét. Onnan visított órák hosszat, amíg be nem rekedt.” (11.); „[Irénkére] ha rájött az őrület, bezárta a kamrába, és csak másnap adott neki enni. Csapnál inkább fejbe azzal a Lenin-szoborral, visszhangzott Irénke kiabálása a telepen, aztán lassan minden elcsendesedett. Reggelre a nő meghunyászkodott. Úgy vette el az ételt, mint egy riadt kis állat.” (23.)

Az intézetben úgy teperik le az ápoltakat, mint ahogy Pék Laci dönti fel a disznót, mielőtt leszúrná: „Dönci megérezte a vesztét. Kitépte magát a kezei közül. Pék Laci utána futott, a fagyott udvaron kergetőztek. Kétszer kerülték meg a házat, végül Dönci megbotlott a hólapátban. Pék Laci rávetette magát, és azonnal nyakon szúrta. A malac visított, rúgkapált, a vére a házfalra spriccelt.” (36.); „A férfit alig tudták betuszkolni az ajtón. Rúgkapált, karmolt, szitkozódott, túl későn adták be neki a nyugtatót. […] Végre sikerült a férfit a rácsos ágyba fektetniük. Úgy visított, mint egy malac, amikor felvillan előtte a kés pengéje.” (69.)

Az egyhangúságot és a brutalitást kifejező ismétlések mellett akadnak olyanok is, amik a mű bűnügyi szálaiban játszanak szerepet. A történet elején például valaki betöri Pongrácz Antal terepjárójának a szélvédőjét. A tettes személyét sokáig homály fedi, de addig is, amíg fény nem derül a titokra, a szöveg gondoskodik róla, hogy egyes szereplők gyanúba keveredjenek: „[Gulyás Feri] az egymás mellett álló autókat nézte, csupa nyugati kocsi. Honnan van rá pénzetek, miből. Legszívesebben betörte volna az összes szélvédőt.” (15.)

Rejtélyekben amúgy nincs hiány, az Aludnod kellene történetét a legkülönbözőbb titkok szövik át. Ki lyukasztotta ki Pék Laci motorjának a tankját? Hova jár Szebeni Miska éjszakánként? Hogyan halt meg Vladákék kisebbik lánya? Ezeknek a kérdéseknek a nagy részére választ kapunk (bár akadnak kivételek: azt például, hogy ki keríttette körbe a kiserdőt, vagy hogy hova tűnt Pék Laci édesanyja, sosem tudjuk meg, csak találgathatunk) − ami azt is jelenti, hogy szép lassan a telep részévé válunk. A telep lakóinak mind van valami takargatnivalója, és mind azt hiszik, hogy ez titokban is marad, miközben a szöveg lépten-nyomon lerántja ezekről a leplet. „[Gulyás Feri] kéthetente járt ki az erdőbe, sötétedés után. A kézikocsira gumikerekeket szerelt, hogy senki se hallja meg, legtöbbször mégis úgy érezte, valaki figyeli. Összetörte a lehullott gallyakat, a nagyobbakat kötéllel húzta fel a kocsira.” (10.) A fatolvajt nem csalják meg az érzékei, a sötétben többen is szemmel tartják: „Tatár Pista egy fának dőlve közelről figyeli minden lépését” (57.), és a nyikorgó kerekek miatt az intézet egyik lakója, a Féllábú is tud az esti sétákról („Lopakodott, körbeszimatolt, csak arra nem gondolt, hogy beolajozza a nyikorgó kerekeket.” [130.]). De ugyanez a helyzet a Pongrácz Antal boltjában kapható ásványvizes palackban árusított vodkával is: amikor a Féllábú Szebeni Miska kíséretében vesz két palack vizet, az eladó hiába gondolja azt, hogy „csak ő és a Féllábú tudja, hogy az egyikben ásványvíz, a másikban vodka van” (54.), mint kiderül, „Szebeni Miska hamar rájött a csalásra. Nem értette, hogy az emberek miért költik ásványvízre a pénzüket. Aztán feltűnt neki, hogy milyen lassan ürülnek ki a palackok. Amikor pedig lecsavarta az egyik flakon tetejét, rögtön megcsapta az alkoholszag.” (83.) Tatár Pista is hiába próbálja titokban elégetni az édesanyja holttestét, hiába készíti gondosan elő a temetést, Szebeni Miska erről is tudomást szerez („Eszébe jutott a sárga lobogás, a nagy tűz, az égett bőr szaga. Tatár Pista kézikocsija a hajnali derengésben.” [97.]).

Ahogyan haladunk előre a regényben, mi magunk is hasonlóvá válunk annak szereplőihez. Egy idő után úgy érezhetjük, „nyitott könyv az életük, nincsenek titkaik” (17.), egy darabig még azt is hihetjük, hogy kivételes pozíció adatott meg nekünk: úgy figyelhetjük őket, hogy közben nem is gyanakodnak rá, valaki leselkedik rájuk. Ám a szöveg hamar eloszlatja ezt az illúziónkat: „A legtöbben féltek az álmaiktól, nyitott szemmel feküdtek az ágyukon. Ha pedig nem bírták tovább, felkeltek, és jártak egyet. […] Csak rótták az ösvényeket, tudták, hogy a sötétben valaki hallgatózik, éberen figyeli a lépéseiket. És azt is tudták, hogy hozzájuk hasonlóan valaki más is hamarosan kimerészkedik a telepre.” (51.)

Az Aludnod kellene tehát gondoskodik arról, hogy ne csak az olvasó fogadja be a mű világát, hanem ugyanez fordítva is megtörténjen: a telep is rabul ejtse az olvasót. Ebből az állatias, kegyetlen, titkokkal átszőtt világból nehéz szabadulni. Egyetlen kiút, ha lemondunk a mindentudásról, a titkok megleséséről. A regény utolsó rejtélyére − arra, hogy ki ölte meg Szandrát − éppen ezért nem derülhet fény: ez az ára a menekülésnek.