Van egy fiú. Vagy egy lány? Esetleg mindkettő egyszerre? Ugyanabban a testben. Nyilván nem sokan értik meg elsőre, akik elolvassák Kiss Tibor Noé Inkognitó című regényét, milyen érzés férfi testben vágyni a bennünk élő nőre, ám tény: igen őszinte önvallomást kap az újságíróból íróvá vált szerzőtől az olvasó. Olyannyira őszintét, hogy attól aztán a helyére billen egy korábban talán nehezen érthető vagy feldolgozható kép, egy hang, egy mozdulat, egy szándék, egy érzés. Mert annyi bizonyos: Kiss Tibor Noé nem divatból írta az Inkognitót. Nem azért akarta keményfedeles formába önteni el-elbizonytalanodó identitásának megvallását, mert manapság olyannyira divatosnak és trendinek számít a coming out. Azért tárta a nyilvánosság elé a benne élő talányt, s a vele együtt ébredő félelmet és kétkedést, mert ez éppolyan emberi dolog, mint kitaszítottá válni, hőssé nemesedni, vagy éppen eltévedni a társadalom szabályzói között. Emberi. Velünk és bennünk élő. Vele és benne élő.

Nem kényszerít ránk semmit a szerző. Nem vár szánalmat, drukkolást, megvetést vagy megbocsátást. Egy labdát rúgó, ábrándokkal teli fiú kalandozása a sors útvesztőiben, valahol a rendszerváltás és identitásváltás korában, ahol pillanatok alatt széthullik egy család, s ahol egy széthulló társadalomban kell önmagára találnia a férfivá érő, de belül nővé formálódó férfinak.

Kuszának tűnő, de érthető idősíkok sora a regény, olykor már-már redundáns jelenetekkel, ám ettől balladai. Könnyedén fűzött szavak sora, megszúrva döbbenetes erejű tőmondatokkal. Álomszerű valóság, valóságos álmokkal teli hétköznapokkal. Egy talány, amely nem hagyja nyugodni az olvasót: vajon milyen ruhába lehet felöltöztetni a lecsupaszított vágyakat…

Ígéretes útkeresés. Ígéretes Kiss Tibor Noénak, Noéminek – és az írónak.