Amikor először megláttam Szarka Zoltán fényképeit, rögtön az a szó jutott eszembe: veszély. Fekete-fehér portréfotókat látunk, amelyek nyilvánvalóan szegény falusi környezetben készültek, a legtöbb képen cigány származású fotóalanyok néznek bele a kamerába. Ez a műfaj veszélyes. Jól ismerjük a bulvárhíradók és a képes magazinok közhelyes, hatásvadász fotóit, amelyekről üvölt az emberi megalázottság és kirekesztettség. A felvételeken szereplőknek nincs személyiségük. Valójában csak egy feladatuk van: illusztrálni azt a reménytelen állapotot, amelyben egyre többen osztoznak a közvetlen szomszédságunkban. A gyerekek sokan vannak, többnyire nincs rajtuk ruha vagy csak egy szakadt ing, mutatóba. A fiatal anyuka a csecsemőjét szoptatja, az apa feltűrt tréningnadrágban ül az asztalra támaszkodva. Girhes macska fekszik az ablakpárkányon. Hány ilyet láttunk már.

A kulisszák, persze, itt is árulkodók. Azokon a fotókon, amelyek megmutatják a szereplők hátterét, a szegénység jelei mutatkoznak. A falakon hajszálvékony repedések, a redőny féloldalt dőlve ereszkedik alá, a tűzhely ragad a kosztól. Ezek a kulisszák azonban láthatatlanok, alig vesszük észre, szinte keresnünk kell őket, nem tolakodnak az arcunkba. Szarka Zoltán képei kikerülik azt a csapdát, hogy minduntalan szembesüljünk azzal az ellentéttel, amelyet a lehangoló környezet és az ártatlan emberi tekintetek közötti éles kontraszt kínálna. Nincs lehetőségünk észrevétlenül belecsúszni abba a szerepbe, hogy elkezdjük sajnálni ezeket az embereket. A szegényeket, akiknek ilyen körülmények között kell élniük, akik ennél többet, jobbat érdemelnének. A tűzhely előtt álló fiatal pár, a kerítésnél nyújtózkodó kislány, a jégkrémbe beleharapó kisfiú, a fotós, a néző, mind egyformák és egyenrangúak vagyunk, a fotók sokkal inkább ezt az olvasatot nyújtják számunkra.

A veszély kikerülése azonban újabb veszélyt rejt magában. Ezeken a képeken az érzelmek dominálnak. Almaszedő kislányok állnak egymás mellett, az egyik kezében műanyag vödör, a másik az almás zsákot tartja. Az anyuka megsimogatja kisfia arcát, aki a bicikli csomagtartóján ül. Kislány áll a szélben, a hajában virágmintás fejdísz, a csuklóján strasszkövekkel díszített karóra, csillog a fülbevalója, kezében hosszú szőrű kiskutya. Az emberek egymásba karolnak, szorítják a kerítéslécet, az ágytakarót, átjárja a fotókat a bensőségesség és a testiség. Olyan jó lenne, ha mi is megsimogathatnánk azt a szőrös kiskutyát. Talán a falusi környezet, a természet közelsége teszi, hogy így meg kell szakadnia a szívnek a szépségtől. Mennyire máshogy mutatnának ugyanezek az arcok a VIII. kerületben, mondjuk, a Horváth Mihály téri kapualjakban vagy a Magdolna utca macskakövein. Itt az egyik kép háttereként rózsabokrot látunk, a másiknál a fa árnyékában pihenő férfit, a harmadiknál a kép előterében meghúzódó villanykábelek ívelik át az erdőt és a faluszéli házakat. Mégsem telítődünk túl az érzelmektől. A Boldogság című képen négy nőt látunk, mindannyian másfelé néznek, az egyik kislány csukott szemmel mosolyog. Vagy ott az Öregember kutyával. Elsőre a szalmakalapos bácsi tekintetén időzünk, s csak később vesszük észre a lábai között furcsán tekergő kiskutyát. Dinamika és esetlenség, ezek az eszközök olyan többletet adnak hozzá Szarka Zoltán fotóihoz, ami miatt ezek a fotók szépek, de nem giccsesek.

A szociális vonatkozást azonban így sem kerülhetjük meg. Lehet-e szép az a fotó, amely, minden művészi finomsága ellenére, mégiscsak a szegénységet ábrázolja? Lehet-e lelkiismeretfurdalás nélkül rátekinteni ezekre a képekre? Kimegyünk a telepre, felmérjük az ott élők helyzetét, kérdéseket teszünk fel, narratív interjúkat készítünk. Közösségi programokat szervezünk, kirándulást, falunapot, divatbemutatót, színesre festjük a művelődési ház épületét. Felhúzzuk a műszálas mezt, nyakunkba vesszük a sípot, megtartjuk a futballedzést a kölyköknek. Összegyűjtjük, elszállítjuk és szétosztjuk a segélycsomagokat. Aztán hazamegyünk, a fotókon szereplők viszont ott maradnak. Pedig valahová ők is mennének. Ha csak a pólóikon szereplő feliratokat (Spidermen, Batman, Star Wars) nézzük, akkor biztosan. Erre mégis nekik van a legkevésbé lehetőségük. Talán a legmegindítóbb A szent család című, szárnyasoltárt idéző fénykép, amelyen egy férfit látunk, az ágy szélén ül. A profilja a mellette lévő tükrös szekrényből köszön vissza ránk, mögötte faliszőnyeg, rajta glóriák, galambok. A szent család. A szekrényen asztmagyógyszerek, a sarokban oxigénpalack. A szegénység betegség. Nehéz meggyógyulni, a gyerekek egész télen náthásak, az éhezés miatt nyelőcsőszűkületben szenvednek, a felnőttek korábban halnak.

“Ahogy te rá”, így hangzik a kiállítás címe. A megszólítás elsősorban hozzánk, nézőkhöz szól. Történetek jutnak eszünkbe, asszociálunk, elképzelünk. Arra talán nem is gondolunk, hogy ezek az arcok valójában nem velünk néznek szembe, hanem a fotóssal. A képek készítője egy szociális csomagküldő szolgálat munkatársaként járja az országot Karádtól Tornanádaskáig. Az a természetesség, egyszerűség és intimitás, amit ezek a képek kifejeznek, megmutatják a szereplők és fotók készítőjének egymás közötti viszonyát is. Innen nézve a portrékiállítás megtekintése révén nemcsak a fotóalanyok mindennapi életébe nyerhetünk bepillantást, hanem közelebb kerülünk a szerzőhöz, Szarka Zoltánhoz is. Aligha távozik valaki úgy innen, hogy ne irigyelné azt a békességet, ahogy ő az emberekre tekint.

(2015. augusztus 10.)